Ellenzéki ólajtófényezés

„Kinek az Isten hivatalt ád, ád annak észt is hozzá.”
(magyar közmondás)

Bizony, irgalmatlanul nagyon oda kell figyelnünk mostanában ellenzéki politikusainkra, ha el akarjuk dönteni, hogy mi a fészkes frászkarikát tesznek, s azt is éppen miért. Mert olyan az ő munkájuk, mint aki a tó vizét gereblyézi. De leginkább mégis oktalan gyermekekhez hasonlatosak, akik pontosan úgy látják értelmét a dolgok folyásának, ahogyan azt csekélyke vagy éppen semmilyen tapasztalatuk sugallja. 

Réges-régen, egy messzi, messzi disznóólnál…

Sok hősöm volt ám nekem gyerekkoromban. Ki ezért, ki azért. Postás Jancsi bácsi például a rengeteg színes újsággal teli hatalmas bőrtáskája miatt. Vagy például Laci barátom nagypapája, aki olyan fondorlatos módon tudott káromkodni, hogy tíz percig egyetlen egyszer sem ismételte önmagát. Aztán ne feledkezzünk meg Andris bácsiról se, aki gyermekkorom egyik legtalányosabb találós kérdését tette fel nekem, miszerint „Kisfiam! Tudod-e te, hogy hogyan tudsz egy négeren fehér pontot csinálni?”. S miután feltette nekem ezt az akkoriban még szokványos, manapság azonban mindenféle „píszí-problémákat” felvető kérdést, egy teljes napot váratott vele, amíg elárulta. 

Emlékszem, másnap a Kaparó Csárdában néztem épp a kuglizókat, s reménykedtem abban, hogy 50 fillérért én állíthatom fel a fákat (de sajna nem voltak még elég részegek ahhoz, hogy ilyesmiért fizessenek), amikor Andris bácsi odajött hozzám, nagy lapátkezét a vállamra tette, majd roskatag pipaszárlábaim citerázásának ritmusára elárulta nekem a nagy titkot:

– No, kisfiam! Hát egy négeren úgy tudsz a legkönnyebben fehér pontot csinálni, ha fogsz egy fekete retket, azt az ülepibe dugod, és a felinél kettéharapod – mondta, s még ma is a fülemben hallom sztentori nevetését, ahogy a saját viccén derült. Bár az is lehet, hogy annak a liter Kadarkának is volt némi köze a vidámságához, amivel reggel óta a máját piszkálgatta.

Én pedig boldogan szaladtam haza, hogy elmeséljem nagymamámnak, aki, miután elpirult, a fenekemre vert, s kizavart a konyhából, hogy tovább főzze az ebédet.

Hogy sértődöttségem úrrá ne legyen rajtam, odakint azonnal kerestem magamnak valami elfoglaltságot. No, de nem is kellett keresni, hiszen ott volt előttem. Kertszomszédunk, Igus bacsi (mifelénk így mondják, nem bácsi, hanem bacsi) éppen a disznókat etette. Mivel jó szomszédok lévén a telekhatáron közös kutunk volt, meghagytunk szépen a kerítésből egy szeletet, ahol gond nélkül közlekedhettünk ki-be egymás portájára. Ezen a lyukon bújtam át akkor is, hogy az ólhoz siessek, s szép akkurátusan leutánozzam Igus bacsit, ahogyan áll az ól előtt, dolgos öreg kezeit a karámdeszkén pihentetve, s szemmel is hizlalja a hangosan csámcsogó jószágot. 

De igazából nem ezért mentem ám át. Hanem teljesen másért. Alig vártam, hogy az öreg végre elvegye a kezét az ajtófáról. Újra és újra meg akartam csodálni ugyanis azt a patinás simaságot, azt a lakk nélkül is gyönyörűségesen csillogó mázt, amit agg szomszédunk úgy varázsolt oda, hogy évtizedek óta minden áldott nap kétszer ebbe törölte a moslékos kezét. Mikor pediglen végre megnézhettem és megérinthettem, már siettem is elköszönni, hogy saját ólunkhoz rohanjak.

***

Ez a mi ólajtónk alig volt féléves. Olyan frissek voltak a deszkái, mintha egyenesen tegnap kerültek volna ki a fatelepről. Kivéve… kivéve a karám ajtajának egyetlen picinyke pontját. Ezt ugyanis már hetek óta „patinásítottam”. Mi tagadás, ugyanazt az állapotot akartam elérni – természetesen a belefektetett munka és idő kihagyásával –, ami Igus bacsi ólajtajánál olyannyira elnyerte a csudálatomat. Ennek érdekében naponta többször is bekentem a kezemet egy malackrumpliból, tyúkhúrból, darált kukoricából és sárból kevert masszával, amit aztán a tenyereimmel szépen elsuholgattam a faperemen. Eredménye nem igazán lett. Kivéve, hogy a kezemet (s persze a ruhámat) minden egyes alkalommal összekoszoltam. Ahogyan a karámajtót is. 

***

Pontosan ennek a fajta gyermeteg tevékenységnek a fehérgalléros mását látom én minden egyes hazai vagy külhoni cselekedetben, amit az ellenzékünk művel: tudás, tapasztalat és türelem híján, a befektetendő energia teljes kizárásával eredményt elérni. Azzal a mákszemnyi különbséggel, hogy ők már azt a látszatot sem tartják meg, hogy hazánk érdekében teszik a rosszat. Vagy hogy ők maguk  akár egy szösszenésre hinnének abban, hogy bármiben is eredményesek.