Fiatalok külföldön
A mostani álságos ellenzéki propaganda legnagyobb veszélye az, hogy politikai ambícióit előtérbe tolva kockáztatja fiataljaink jövőjét.„Milyen abszurd gondolat a boldogság korának nevezni a fiatalságot, azt a kort, melyben a leginkább sebezhetőek az emberek!”
(Agatha Christie)
Emlékszünk még hazánk uniós csatlakozására? S annak egyik kampányígéretére, miszerint most már nekünk is lehet cukrászdánk Bécsben? És ugye arra is emlékszünk, hogy akkor éppen az MSZP volt kormányon? Tehát az akkori kormánypárt mostani maradványa – az utódpártokkal egyetemben – most azért kongatja folyamatosan a vészharangot, ami mellett akkoriban kampányolt. A mostani álságos ellenzéki propaganda legnagyobb veszélye pedig az, hogy a jelenre koncentrálva elfeledkezik a múltról, és politikai ambícióit előtérbe tolva kockáztatja fiataljaink jövőjét.
A múltban
Réges-régen, már a középkorban is az volt a bevett szokás, hogy ha egy fiatal elvégezte itthoni stúdiumait, akár iparos, akár tudósember legyen, tanulmányai folytatása, ismeretei bővítése okán külországokba látogatott, hogy az ottani ismeretekkel és tapasztalatokkal felvértezve térjen vissza szülőföldjére. Így alakult ki az évszázadok során az, hogy mi, magyarok valóságos szintetizáló nemzetté váltunk. Tudtunk, amit tudtunk, mellette eltanultuk, amit nem tudtunk, s nem elég, hogy eltanultuk, de tökélyre is fejlesztettük. Aztán e mérhetetlen tudásanyag birtokában új dolgokkal ajándékoztuk meg a világot.
Számos felfedezésünk, újításunk abból ered, hogy mesterségünket soha nem akartuk országhatárokon belül, bezárva tartani, hanem azt minden esetben közkinccsé tettük. Hazánk és a nemzetek javára. Hiszen tehettük! A szovjet dúlásig nem volt szégyen hazafinak lenni. Az utána következő internacionalista maszlag azonban úgy elmosta ezt a fajta hazafias érzületet, mint tavaszi zápor az út porát. S bizony, az 1989 utáni néhány évtized nem tudta maradéktalanul visszahozni sem az innovatív hajlamot, sem magát a hazafiságot.
A jelenben
Mostanra azt tapasztaljuk, hogy az ellenzéki mantrák leghangosabbika, miszerint a fiatalok százezrével hagyják el az országot, magukra a fiatalokra is szuggesztíven hatnak. Hiszen ki ne akarna havi kétszázezer helyett havi félmilliót keresni? S a kormányellenes erők ravaszul oltják be fiaink és leányaink tudatába, hogy mindez az orbáni diktatúra, valamint az ebből eredő kiszolgáltatottság miatt van így. Huszáros eleganciával elfeledkezve a 2002-től 2010-ig tartó szocialista dúlásról; arról az időszakról, amikor a kormányzó baloldaliak a saját bevallásuk szerint sem gazdálkodtak helyesen a közvagyonnal, s választásaikat is „trükkök százaival” nyerték meg.
Ugyancsak hajlamosak elfeledkezni a kedves (ál)baloldaliak arról a tényről, miszerint ekkori regnálásuk idejére tehető az egyik legnagyobb világgazdasági válság is, melynek hozománya a mai fiatalokat érinti a legbrutálisabban. Az otthonteremtési támogatások korábbi rendszerének megváltoztatása, a devizahitelek elszabadulása után az akkori kisgyerekes szülők jó része hitelkárosultként a létminimum szélére sodródott. S az akkori kisgyerekek nőttek fel mára akkorává, hogy szavazóképesen, s külföldi munkavállalásra jogosultan el lehet velük hitetni az orbitális hazugságokat.
A jövőben
Az ideális életpályamodell a kormány (és a józan ész) szerint nem az, hogy valaki sose hagyja el az országot. Hanem hogy bárhol él, bárhol tevékenykedik, azt egyrészt nemzete javára tegye, másrészt mindenképpen úgy tegye, hogy elsődlegesen a későbbi hazatelepülés vezérelje cselekedeteit. Nevesen hogy a nyugaton megszerzett szellemi és anyagi tőkét idehaza kamatoztassa, ahogyan azt dicső eleink is tették. Ehhez azonban az szükségeltetik, hogy a Gödöllőn mérnöki diplomát szerzett fiatal ne stájerországi benzinkúton vállaljon állást, s a budapesti vagy debreceni szabadbölcsész ne Londonban legyen feketemosogató.
Ami pedig ennél is fontosabb, hogy ne akarjon minden második fiatal médiaszakember, szociológus, vagy dizájner lakberendező lenni. Égető szükség van ugyanis jól képzett iparos emberekere; autószerelőkre, villanyszerelőkre, festőkre, ácsokra, stb. Ez a bizonyos itthoni jövő kétségkívül áldozatvállalást kíván. Még akár olyan formán is, hogy a fiatal munkavállaló feladja nyugati állását egy kevésbé jól fizető magyarországi munkáért. Cserébe viszont a családtámogatási akcióterv, valamint a vállalkozásfejlesztő támogatások segítségével olyan kedvezményeket kap, amelyek egész egyszerűen nincsenek meg Nyugaton.
***
Az ösztönzés tehát megvan. Már csak a szándék, az elhatározás szükségeltetik. Ehhez azonban még valamire szükség van: arra a bizonyos hazaszeretetre. Arra a jó értelemben vett nacionalizmusra, mely a posztkommunista mantrával ellentétben sem fasisztoid, sem más rasszista elemeket nem tartalmaz, hanem egyszerűen a nemzetállami lét záloga. Aki tehát vállalja ezt, az idehaza is boldogulni fog. Aki viszont nem, annak a döntését is tiszteletben kell tartani. Még akkor is, ha az MSZP-kormányok csődjét a Fidesz–KDNP-kormányoknak tulajdonítja. Még akkor is, ha bedől a baloldal populista blöffjének, és tudatosan nem fogadja el a jobboldal segítő kezét.
