Hiánypótló publicisztika az égbezuhanás-járványról
„Az élet szent, szép, hatalmas és értékes valami. A sárban is szép, a szűz havasi tetőn is. Mert mélység és magasság az élet.”
(Ady Endre)
Ez a járvány is úgy indult, mint a többi: először csak elszigetelt eseteket diagnosztizáltak, aztán szép lassan körbejárta a Földet. Ám mindenki emlékszik a legelső égbeesésre, ami Óbudán, az esernyős szobrok előtt történt.
***
Nem volt az különleges nap. Vagy ha mégis, csak olyan értelemben, ahogyan minden nap rejteget magában valami váratlant, valami előre nem jósolhatót. Özvegy Papucsek Bencéné is így élte meg e napot. Már amíg megélte. Mert élete a lenyugvó nap utolsó sugaraival együtt távozott az anyagi világból valahová máshová, arra az általunk eleddig ismeretlen helyre.
A szemtanúk egybehangzó beszámolója szerint özvegy Papucsekné, aki 47 évi boldog házasság után maradt magára, az óvárosban sétálgatva teljesen mindennapos benyomást keltett.
– Aznap teljesen mindennapos benyomást keltett – emlékszik vissza rá kedvenc fodrásza, Georgina, aki a kerületben egyedüliként volt képes acélkék helyett valóban ezüstös őszre festeni özvegy Papucsekné sűrű, tömör, ám az öregségtől sárgásra fakult valamikori barna tincseit. S nem tud mást mondani az esetről Kóró Gyula közmunkás sem, aki saját szemével látta, ami történt:
– Nem tudok mást mondani az esetről, amit saját szememmel láttam – révedezik el a közelmúlt emlékeiben Kóró Gyula, s szemein látszik, hogy mostanában elég sokat iszik. Pandémikus mellékhatás – mondják erre a szakértők, ahogyan dr. Nyergey Albert is.
– Pandémikus jelenség, mondom én az alkoholizmusra – bólogat határozottan dr. Nyergey, balkezével idegesen kitolva látóteremből egy viszkis poharat.
***
Hogy mi történt ott és akkor, azt mindannyian tudjuk. Özvegy Papucsekné az esernyős szobrokhoz érve felnézett az égre, majd ennyi mondott: „Nem!”. Aztán karjait kitárta, s nagy sebességgel felzuhant az égbe. Akik látták, azok közül rögtön legalább hárman mondtak hangos nemet, majd kézkitárva zuhantak fel utána. S miután mindez egy épp arra járó TikTok-sztár videóján körbejárta az internetet, az esetek száma olyannyira elharapózott, hogy nem volt olyan szeglete a bolygónak, ahol ne történt volna hasonló égbeesés.
– A klinikai pszichiátriában eleddig ismeretlen volt ez a fajta kényszerített vég. A népszerűségi listán igen előkelő helyet foglal el a magas helyekről történő mélybe ugrás. De ez… ez valami egészen új – nyilatkozta már a második napon Dr. Görény (ejtsd Göréni) Kálmán pszichiáter.
– Hogyan jöhetett elő ilyen hirtelen? Netán ennek is valami vírus az oka?
– Igen is, meg nem is. Megfigyeléseink szerint köze lehet ahhoz, hogy a covid-járvány miatt hordott orvosi maszkok viselése olyan enzimeket szabadított fel az emberek szervezetében, melyek blokkolták az agy bánatközpontjának szokásos heti ürülését. Így rengeteg bánat maradt az emberekben, néhányuknál bánatkővé csomósodva.
– Hogyan lehet védekezni ez ellen az új kór ellen?
– Egyelőre tüneti terápiaként ólomcsizma viselését javasoljuk a szuicid hajlamúaknak, s mindazoknak, akiket mostanában nagy fájdalom ért.
***
Azóta persze történt egy s más. Többek között a gangos házak égbe nyíló udvarai fölé acélhálókat feszítettek ki, hogy ezzel is akadályozzák az égbeesések számát, valamint kötelezővé tették a napi ötszöri kacagást vicces mémek, humoros videók, s más effélék segítségével.
Közben a tudósok arra jutottak, hogy az égbezuhanás-pandémia az egyedül maradt házastársakra a legveszélyesebb. Tüzetesen átvizsgálták a zéró páciens, özvegy Papucsekné kórtörténetét, és azt tapasztalták, hogy a 96 éves korában elhunyt Papucsek Bence igen jó ember és csodálatos férj volt, akinek elvesztése mérhetetlen lelki fájdalmat generált. Ezért a szakemberek egyöntetű véleménye szerint preventív jelleggel mindenkinek olyan párt kell keresnie maga mellé, aki goromba és egoista, valamint rendelkezik legalább egy komoly alapbetegséggel, ami lehetetlenné teszi számára a matuzsálemi életkor elérését.
***
Mostanság egyre több embert láthatunk ólomcsizmákban poroszkálni az utcákon, pontosan úgy, ahogy az ősz végi nyálkásan hidegben maga az idő is csak ólomlábakon poroszkál. S miközben nézzük őket, azon töprengünk: mi jöhet még? Hány új járvány leselkedik ránk, hogy a semmiből elénk törve átírja életünk lapjait, tragikumával megkeserítse perceinket, s iszonyatosan telepedjen rá lelkünkre, amitől aztán…
(Elnézést kérünk, amiért ez a cikk befejezetlen maradt, de szeretett kollégánk az utolsó soroknál hirtelen a magasba vetette magát. Mivel mi – társai és barátai – továbbra is élni szeretnénk, úgy döntöttünk, hogy az ő és szerettei fájdalmában ezúttal nem osztozunk – a szerkesztőség)