Ifjúkorom szörnyetege

„Az emlékezésben élni az öregkor és az elvégzett napi munka utáni pihenés dolga. A fiatalságot ezzel kezdeni kész halál.” (Thomas Mann)

Ifjúkorom szörnyetegével egy kávézóban találkoztam. Harmincöt évvel azután, hogy velem azt a bizonyos gyalázatot művelte. Párjával és kislányával ültek ott, békés beszélgetésben. Amikor meglátott, rettenetesen megörült nekem. Azonnal felpattant és rohant, hogy megöleljen. Persze én is örültem a viszontlátásnak. De azért a fejére olvastam egykori szörnyű vétkét.

Hosszúhegy, 1984 októbere

A szörnyet máskülönben úgy hívták, hogy Juli. S ugyanazért volt ugyanott, ugyanakkor, amiért, ahol, s amikor én is. Hogy a szocialista tervgazdálkodás ránk eső részét maradéktalanul teljesítsük. Nevesen, hogy a balassagyarmati Szántó Kovács János Egészségügyi Szakközépiskola és Gimnázium (röviden Szántó) diákcsapatával őszi munkán vegyünk részt. Iskolánk ebből a szempontból igen előkelő helyet foglalt el a megye hasonló típusú tanintézményei között. Amíg ugyanis a többi gimnázium tízkilométeres sugarú körön belül megoldotta az őszi munkát, minket szántósokat hatalmas buszokra pakoltak, s több száz kilométerrel arrébb, valóságos üdültetésben részeltettek. Nem is akárhol, hanem a Hosszúhegyi Állami Gazdaság szőlészetének és borászatának a táborában. 

Közbevetve jegyzem meg, hogy a buszokról akaratlanul is eszembe jutott kisgyerekkorom legnagyobb nyelvi gubanca. A hetvenes években, amikor még nem a mostani, szögletes Ikarusok, hanem a gömbölyded régebbiek jártak, no tehát ezeket a buszokat mindenki úgy hívta, hogy faros busz. Igen ám, csakhogy Béla bácsi, az ács nekem egy amolyan préselt falapra egyszer azt mondta, hogy az a farostlemez. Én pedig innentől kezdve végzetesen kevertem a kettőt. Hol a buszra mondtam, hogy farost, hol a lemezre, hogy faros.

A Hosszúhegyi Állami Gazdaságban a munka rendkívül megterhelő volt. Reggeltől délutánig szőlőszedés, délutántól reggelig buli. S bizony akadt, hogy összekevertük a kettőt, aminek következtében a szőlőtőkék között is elcsattant néhány csók, vagy felhörpintődött néhány pohár bor. No, annyira azért nem kevertük, hogy a valódi buli idejében véletlenül dolgozni kezdjünk, szóval ez csak amolyan félkeverés volt. Ami tény, hogy szőlészet-borászatban voltunk, aminek okán egyetlen pillanatra sem szenvedtünk hiányt a finom nedűből. A medoc noirt kifejezetten kedveltük, és az is minket.

Akkor még nem tudtam, hogy pár év múlva csempészitalommá válik a kalocsai Jurinovics Miklós Laktanyában. Katonatársam, Dani anyukája ugyanis a hosszúhegyi Hey-Ho gyümölcsléüzem dobozolójában dolgozott. S Istentől elrendelt, óriási hatalma volt: ha akarta, a gyártósor a fehér- és kékszőlő-leves dobozokba szűrt nektár helyett bort injektált. Amit aztán a kapuügyeletes altiszt szó nélkül engedett behozni kimaradásról, hiszen csak gyümölcslé… Dani máskülönben nem szolgálta ki a másfél év angyalbőrt. A felénél úgy döntött, hogy leszerelteti magát pszichés alkalmatlanságra hivatkozva. Meg is volt a terve. Azt találta ki, hogy amikor őrszolgálatra kerül, az őrtoronyban a géppisztollyal hasba lövi magát, aztán a felépülés után azt mondja, hogy elhagyta a szerelme. A terv kiválóan működött. Kivéve, hogy Daninak iszonyatosan nagy hájréteg borította a testét. S a lövedék csupán a zsírpárnáját vitte át. Tulajdonképpen nem is igazán vérzett. Persze leszerelték így is.

Ha viszont mindenről minden más jut az eszembe, sosem érek a végére ennek a történetnek. Na, ott tartottam, hogy délutántól reggelig buliztunk. S mivel én külalaki adottságok terén már akkor is így néztem ki, úgy gondoltam, hogy a fajfenntartás biztosítása érdekében valamivel rá kell segítenem a szebbik nemnél való érvényesülésre. Ez a valami a gitár lett. Csordás Pista bácsi lányától 500 forintért vettem egy használt bolgár dobgitárt, sebtiben megtanultam 4-5 akkordot (máig ezekből élek), s láss csudát, valóban sikerem lett.

Mint aznap, ott a Békateserem tónál, ami arról kapta a nevét, hogy valaki valamikor részegen próbálta meg kimondani, hogy „Apám, ez a tó olyan száraz, hogy itt még béka se terem!” De valamiért úgy mondta, hogy békateserem. Rajta is ragadt a név, s mi, későbbi nemzedék már így ismertük meg. Egyébiránt nem is tó volt, hanem egy betonozott aljú szökőkút, amibe soha senki nem vezette be a vizet. De, mint mondottam volt, szocialista időket éltünk, s akkoriban az ilyesmi mindennaposnak számított. 

No, a lényeg, hogy 15 éves álmodószemű, romantikus kamasz voltam, s gitárral kezemben adtam elő épp valami fájdalmasan szépet a tóparton. Talán a Guantanamerát vagy A Felkelő Nap Házát, amikor arra sétált Jutka és barátnője, Ibolya. Odaültek mellém, hallgatták a dalt. S bizonyára tetszhetett is nekik, mert már nem voltak szomjasak.

Ekkor történt, hogy Ibolya egyre közelebb ült hozzám. S a dal befejeztével szájon csókolt. Azaz hogy csak majdnem. Ugyanis Jutka a ruhájánál fogva visszarántotta őt, pontosan ezekkel a szavakkal: „Hagyd, szegényt! Olyan fiatal még. Ne rontsd el!” S én bárhogyan kértem, követeltem, sivítottam gondolatban, hogy de, de, igenis, követelem, hogy rontson el. A pillanat tovaszállt, a varázs eloszlott. 

***

Ezt tette velem ifjúkorom szörnyetege, s ki tudja, hogyan formálódik további sorsom, ha akkor és ott minden máshogyan alakul. Talán azóta már híres filmszínész lennék. Vagy neves önbizalomtréner. Esetleg exelnök influenszer. 

***

Miután a mesém végére értem, váltottunk még néhány szót. Aztán elköszöntem ifjúkorom szörnyetegétől, a párjától és a lányától, majd kifelé vettem az irányt. 35 év múlva ugyanitt, ugyanezt a történetet akarom elmesélni nekik. Akár új részletekkel kiegészítve. Amiként az egyre gyarapodó emlékek kristályosítják ragyogó gyémánt tapasztalásokká az ifjúkor szimpla szén semmiségeit.