A rasszizmust a szorongás táplálja, és a fantázia erősíti meg.”
(George Dennison)

Hirdetés
Fotó: shutterstock.com/M.Moira

A faluban mind emlékeztek a napra. A napra és az órára. A napra, az órára és a percre, mikor Ján Popescu temetésén az esperes úr szólásra emelkedett. Ján ortodox volt ugyan, de meg kellett adni a módját, ha már kijött az állami televízió, s ki kellett hangsúlyozni, hogy székelyek, románok, Gábor-cigányok, s mindaféle összes pereputty békében, becsületben kíván élni szerte Nagy-Romániában, Isten segedelmével, ám sosem feledvén a borzalmakat, melyek ide vezettek. 

***

Súlyos, fekete palástjában az öreg esperes először felemelkedett székéből. E kényes műveletben jobbról és balról egy-egy ministráns segítette, akik aztán el se engedték őt, hanem vitték, egészen az oldalt álló pópáig. Ottan Csíkmarthoni atya letérdepelt, s szerte, körben a többi székely is mind letérdelt. Aztán az esperes megcsókolta a pópa cipőjét, mire mind ahány székely volt, megcsókolta a hozzá legközelebb álló román cipőt. 

Korábban írtuk


Ennek végeztével a pap a koporsó elejihez lépett, s belekezdett:

– Ján testvérünk jó ember volt. Nagyon jó ember.

– Úgy van! Úgy van! – mondták többen is a könnyező sokadalomból, s a pap folytatta:

– Egész álló életében küzdött a rasszizmus ellen. Emlékszem, amikor a vegyesboltba betört, akkor is szót emelt azért, hogy a székely a román elől elzárja az ételt! Hogy lassan már mindenhova falakat emelnek, ami elválaszt minket! S emlékszem, ugyanezt mondta akkor is, amikor véletlenül úgy ölelte meg kedvességből a Julcsát, hogy annak a blúza meg a melltartója is leszakadt. Aztán mi lett a sorsa? Két év börtön, ártatlanul!

– Jól beszél! Így volt, szórul szóra! – háborogtak a körötte állók.   

– Szörnyű halálát pedig, mely szégyennel és borzalommal tölti el lelkeinket, sosem feledjük!

– Sosem! Sohasem! – sustorogták visszhangkórusként román s magyar nyelven a népek, az esperes pedig kissé lehajtott fejjel fűzte tovább a szót:

– Ján Popescu testvérünk mindenkivel úgy beszélt, mintha az gróf vagy király lett volna. És mindenkihez volt egy jó szava. Osváth Mihály körzeti csendőrt is szerette, s amikor az a korcsmában megkérdezte tőle, hogy „Janko, minek nálad az a bicska?”, Popescu testvér csak ennyit válaszolt neki szelíden, tisztelettudóan: „A k…a anyádnak, annak.” Ám szemében hamiskás mosoly bujkált, ezzel vévén el a szó élét. Csakhogy a bicska élét nem, így mikor Ján testvérünk Osváth bal vállába mártotta a pengét, az úgy szaladt át rajta, mint pityókán a zöldrohadás. 

– Úgy! Pont úgy! – kummogtak páran leghátul.

– Ám, ami utána történt… – folytatta az atya – Az megbocsáthatatlan. Hiszen útjában áll a legendásan jó székely-román barátságnak, s mintha a régi időket hozta volna vissza, mikor a székelység a Ceaușescu idejében nap mint nap csúnyán elnyomta a románságot. Mert joga volt-e ennek utána a csendőrnek hátra csavarni Janko kezét?

– Nem! Nem volt joga!

– És joga volt-é a hátára térgyepelni?

– Nem! Nem! Soha! – kiáltották a románok, s a székelyek helyeslően bólogattak rája.

– Márpedig a csavarás s a térgyeplés megtörtént. S utána az is, hogy Popescu testvérünk a csendőr keze által felemelkedvén szabadulni próbált, szabadulása közben pedig elesett, s a fejét halálra vágta a kocsmapult sarkában. A kegyetlen és brutális Osváth Mihály miatt!

A tömeg lehajtott fejjel, némán bólogatott. 

– De testvérünk halála nem volt hiábavaló! Mert most mind, mi székelyek bocsánatot kérünk az összes bűnünkért – legfőképp létezésünkért – román testvéreinktől. S ha kell százszor, ha kell, ezerszer megtesszük ezt, mindaddig, amíg bocsánatot nem nyerünk! Isten vegye fel Popescu testvérünk lelkét szentjei sorába! A mi lelkeinknek pedig Isten irgalmazzon! 

Innen már minden úgy ment, mint máskor szokott. A román zászlóval letakart koporsót a sírhoz vitték, majd gödörbe eresztették, s elhantolták. Utána széttépték a magyar zászlót, s földre dobott darabjait székelyek és románok együtt taposták meg. Aztán sírva, zokogva összeborultak, s mind hazamentek. Méltóságteljes, szép nap volt ez. Már amennyire egy temetés szép lehet.

***

András bácsi arra riadt, hogy a pipájából egy parázs valahogyan a kézfejére esett, s oda egy kisebbecske lyukat égetett.

– A kirelejzumát! – kiáltott nagyot, mire ő maga is úgy megijedt, hogy a balkezében tartott okostelefonját is majdnem fölre ejtette. Pedig épp a minap tetetett rá üvegfóliát a szeredai marketben. De már a kiáltásra a felesége is kirohant a nyári konyhából:

– Mit ordibál maga meg? – kérdezte, s András bácsi nem volt rest válaszolni:

– Hagyjad má’, fiam, olyan bolond egy álmom volt! A székely a román lábát csókolgatta.

– No, az valóban bolond álom lehetett – kacagott a feleség. – Biztos a pálinka. 

– Vagy a pacal csorba. De az is lehet, hogy az, amit az előbb olvastam. Hogy Ámerikába már az antifasiszták is antiszemiták, aztán ezért ölik a néger rendőrt a néger rabló miatt.

Az asszony ezen jól elgondolkodott, majd ennyit mondott:

– Hát, ha ez igaz, akkor nagyot fordult a világ. De akkorát, hogy a székely más lábát csókolgassa… 

– No, akkorát sose fog! – fejezte be kacagva felesége gondolatát András bácsi.