Jó és rossz tagállamok
„Olykor minden demokráciának meg kell védenie magát antidemokratikus eszközökkel. Minden védelem alapjában véve antidemokratikus.” (Arne Dahl)
Vajon vannak-e az Európai Unión belül jó és rossz tagállamok? S vajon van-e értelme tagállamok esetében olyan, a racionálistól teljesen távol álló jelzőket alkalmazni, mint jóság és rosszaság? Mert ha igen, akkor ezen az úton elindulva igen furcsa következtetésekre juthatunk.
Hatok Európája
Mi, magyarok furcsa viszonyban állunk Európa nyugati felével. Ez a felettébb ellentmondásos kapcsolat esetünkben Trianonnal kezdődött, amikor vesztes félként elajándékozták földjeink legjavát, de úgy, hogy még némely vesztes, illetve áruló egykori fegyverbarát is kapott belőle (belőlünk) bőséggel. Így már nem volt tőlünk félnivalója a Nyugatnak; a divide et impera elve gondoskodott róla, hogy se az Osztrák-Magyar Monarchia, se a Magyar Királyság ne veszélyeztesse Európa régi-új urainak gazdasági hegemóniáját. S ha ez még nem lett volna elég, a második világégés végén – 1944 és 1945 között – két megszállással is szembe kellett néznünk.
Aztán jött 1955, és a szovjetek kivonultak Ausztriából, egészen hazánk nyugati határaiig, ahol hosszú évtizedekre ránk borult a vasfüggöny baljósan sötét, testet és lelket nyomorító molochja. No, és vajon mi történt 1957-ben, amikor a levert szabadságharcunkat eláruló tömeggyilkos Kádár uralma a fénykorát élte? Nyugat-Európában megalakult a Hatok Európája, ami megágyazott a későbbi Európai Uniónak. Mi természetesen nem kerülhettünk bele. Más világrendhez tartoztunk, hiszen Jaltában Sztálinnak adott el minket Churchill és Roosevelt. Amíg tehát a Lajtán innen nekünk Rákosi- és Kádár- rezsimünk volt, nekik a Lajtán túl Marshall-tervük. Érdekességként jegyzem meg, hogy a háborúban velünk harcoló Ausztria az európai országok között szétosztandó 14 milliárd dollárból 726 milliót kapott, s még az új államnak, a szintén háborús vesztes NDK-nak is jutott 100 ezer dollárnyi segély, egyedüliként a keleti tömb országai közül.
A mindig rossz Magyarország
Hiába, na, mi mindig „rosszak” voltunk. Igazságos és méltányos békét akartunk 1920-ban, fegyveres és pénzbeli segélyt vártunk 1956-ban, s úgy általában, azt szerettük volna, ha a művelt Nyugat nem legitimálja szinte azonnal Kádár János diktatúráját vagy a szovjet megszállást. De amellett, hogy soha semmilyen megváltás nem érkezett hozzánk az atlanti áramlattal, még azt is el kellett viselnünk, hogy bolsevik nyomorgatóink a gúnyhatáron belül, míg csatlósként is jobban funkcionáló szomszédaink a történelmi határainkon belül nyomorgassák népünket.
Magyarország most újra rossz. Kétség nincs efelől, hiszen az immáron tizenegyedszeri vizsgálattal – katonai zsargonnal élve – a szőnyeg szélére állítottak minket, bőségesen a fejünkre olvasva, hogy nem teljesítjük az uniós normarendszereket. Pedig ugye az „uniós segélyek” milyen szépen érkeznek hozzánk. S itt álljunk meg egy pillanatra! Az unió részéről mi sosem kaptunk segélyt. Valójában támogatást se, ahogyan ők hívják. Magyarország esetében ugyanis ezek a pénzbeli adományok nyugodt szívvel felfoghatók jóvátételként. Vagy akár egyfajta know-how-ként is, hiszen migrációs politikánkat szép lassan kezdi átvenni majd minden nemzet a kontinensen, és ugyanígy lesz ez családvédelmi akciótervünkkel is.
Most kell erősnek maradnunk
Ha valamikor tétje volt az erő demonstrálásának, akkor most bizony az van, a tét pedig nem kicsi. Természetesen az erődemonstráción nem fegyverkezést és casus belli kierőszakolását értem, hanem a valódi, az igazi erő megmutatását. Azét a szellemi erőét, ami megfellebbezhetetlenül mutatja meg a felettünk basáskodni akaró uniós csőcseléknek, hogy az elveinkből nem engedünk. Hogy hazánk és ezzel együtt kultúránk védelmét mindennél előbbre tartjuk. Hogy a szomszédainkkal ápolt jó kapcsolat mellett sem feledkezünk meg gúnyhatáron túli magyar testvéreinkről. Hogy teljes mellszélességgel kiállunk azon magyar polgártársaink mellett, akik uniós polgárként Nyugat-Európában élnek és dolgoznak. S hogy nem inasai vagy cselédjei, hanem egyenrangú partnerei vagyunk a többi EU-s tagállamnak. Noch dazu annak a hatnak is, amelyektől ez a kezdeti szakaszában ígéretes, mára azonban berozsdásodott monstrummá vált népszövetség indult.
Kétségem sincs afelől, hogy amíg a Fidesz–KDNP pártszövetség van kormányon, ez a fajta erődemonstráció – a Visegrádi négyekkel kiegészítve – hatásosnak fog bizonyulni minden, nemzetünket ért támadás ellen. Ahogyan afelől sincs kétségem, hogy amennyiben az ellenzéki erők kerülnének hatalomra 2022-ben, Magyarország valóban csatlós, alárendelt szerepet töltene be az Európai Unióban. Egyelőre úgy tűnik, hogy a választópolgárok józansága segít megőrizni hazánk nemzetállami szuverenitását, politikusaink karakánsága pedig gátját veti a külső támadásoknak.
***
Területét tekintve Magyarország kis ország. Európa egyik legkisebbje. Befolyását nézve azonban jóval túlnő azon a jelentőségen, amit a Nyugat neki szánna. Mi magyarok ugyanis bármikor, bármilyen ellenséggel szembe mertünk nézni. S ha úgy tűnt is, hogy vesztésre állunk, azért mégis mi állítottuk meg a tatár és oszmán terjeszkedést, s mi vertük bele a kommunizmus koporsójába az első koporsószöget. Az EU eredeti, klasszikus formájában jó és kedvező szövetség volt. Mai formájában erős reformálásra szorul. Ha pedig ez nem sikerül, még mindig van idő új szövetségeket kötni. Saját felételekkel, egyenrangú felek között. Nem Nyugat-Európa ellen, hanem egész Európáért.