Működik

Az ember a legabszurdabb pillanatokra nincsen felkészülve. Mondhatnám azt is, hogy általában akkor köszöntenek be ezek a „momentumok”, amikor nem számítanánk rájuk. A székesfővárosunk felé tartó vonaton az élet – nem túl fine dining körítéssel – hirtelen tálalta fel számomra a már-már ténylegesen ízlelhető, romlott valóságmorzsákat: az empirikus menü részeként lehetőségem nyílt belekóstolni a Nyugaton folyó kultúragymosás legújabb műveletébe, amely a gyerekek kíméletlen tönkretételét tűzte ki célul.

Pécsről Budapestre zötykölődni nem különösebben komoly izgalomforrás, ám az ember a vonatúton kellőképp elfoglalhatja magát. Hol olvasgatással, hol tanulással, ne adj’ Isten némi zenehallgatással. Ez alkalommal az előbbi eset történt szerény személyemnél, azonban afféle deus ex machinaként férkőzött átlagos nyári hétköznapomba a mellettem lévő, asztallal ellátott négyfős ülőhelyről elhallatszó beszélgetés. (No persze nem hallgatóztam, mint egyes unikornisok, vagy pegazusok, vagy micsodák, pusztán túl bőbeszédű volt a 12-14 éves forma kissrác ahhoz, hogy ne lehessen őt észrevenni.)

Nagypapa, nagymama és unoka a történetünk főhősei. A fiú nem hagyta az utastársakat a személyét övező tudatlanságban, amiben képesek voltunk leélni mögöttünk hagyott éveinket. Büszkén és hangosan mesélte nagyszüleinek, hogy Németországban így, Németországban úgy, ja, és mellesleg még amúgy is. Bár szinte folyamatos volt a szócséplés, mégis egy-egy tételmondatra figyeltem fel igazán.

– És mi a helyzet a migránsokkal? – kérdezte a kifejezetten intelligens, látszólag nem túl balra húzó nagymama.

– Mama, ők nem migránsok, hanem más nemzetiségűek! – förmedt rá az unoka. – És én nem vagyok rasszista, mert nem a bőrszín határozza meg az embereket!

Ha nem olyan gépiesen mondta volna ezt el a korai tizenéves gyerek, amihez képest a ‘70-es évek filmjeinek robotjai tökéletes humanoidoknak hatnak, még talán hinnék is neki. Ám szavaiban semmi természetesség, semmi emberi hanglejtés, és semmiféle meggyőződést bizonyító élet-tónus nem volt érzékelhető – pusztán egy példásan bebiflázott és csillagos ötösre felmondott liberális lecke hangzott el.

Mellbevágó volt még, mikor a kedves nagymama finoman noszogatta unokáját Budapestet felemlegetve, hogy legyen büszke magyar. A gyerek erre kategorikusan közölte:

– Nem, én német akarok lenni!

Az etnikai, kulturális és nemzeti tartóoszlopok tehát már leomlottak. A multikulti jó; édesmindegy, ki, honnan és milyen szándékkal jött, szeressük egymást gyerekek, de azért magyarként a világért sem azonosítanám magam.

Az iskola mint szocializációs közeg megteszi nagyon is akaratlagos, szándékos hatását, és Németországban harcos antirasszizmusra, fellengzős szemellenzésre és végső identitásvesztésre ítéli a felnövekvő generációkat.

Ezt az alapból káoszos önazonosság-krízist súlyosbítaná a soron következő őrület: a genderpropaganda.

Olyan rohamtempóban torzítják el már a legkisebbeket is, hogy nincs túl messze az az idő, amikor a külföldről hazalátogató unoka számon kéri a nagymamáját, hogy ugyan miért olyan nehéz neki megtanulni, hogy ő nem fiú, hanem egy dupla bigenderű, menyétszexuális vegán transzbálna.

A valóság lassan elvetemültebb lesz, mint a legmocskosabb fantáziálás kéjesen sötét zónája.

A haladó baloldal új műveleti területe tehát immáron a gyerekek közege. Ideologikus messianizmusuk által a jövő generációit szeretnék megmérgezni, hogy a következő évtizedekben a világon helytálló szakemberek, diplomások és az országot a hátukon cipelő munkások helyett helytállni képtelen, identitászavaros, mindenre kényeskedő, túlérzékenységben tobzódó szupermimózák lepjék el az európai társadalmakat. Az ilyeneket mennyivel könnyebb irányítani, ugye.

A jövő modellje persze ember, de semmiképp nem emberi.

Ez a disztópikus szándék önmagában nem volna riasztó, ha pusztába kiáltott szóként élne és halna. Bárkinek lehetnek deviáns gondolatai; ha ezek a zűrös fejben maradnak, addig – a mentális önveszélyen túl – nem hordoznak érdemi kockázatot. Ám mai formájában már olyan általános cselekvési tervről beszélünk, amelyet éppen most kezdenek a gyakorlatba átültetni a nyílt társadalom zsoldosai. Innentől nem játék a szélsőbalos világjobbítók süketelése.

A radikális liberális identitáspolitika agymosó gyerekrontásával kapcsolatosan „mindössze” egy rossz hírrel tudok szolgálni: működik.

De persze, nem kell az a népszavazás. Mert Orbán lop. Aha.