„Az igazság minden éjjel elröpül, reggel újra kell keresni.” (Ilija Trojanow)

Újra és újra napvilágot látnak olyan állítások, melyek szerint magára valamit is adó ember balliberális orgánumokat olvas, nem kormánypártiakat, merthogy a kultúra, a stílus, a szépérzék jelenleg azon az oldalon leledzik. Én pedig véleményíróként nem tehetek mást, mint hogy ennek hallatán ellátogatok egy kis vizitációra a baloldal napilapjához, a Népszavához. Ott is természetesen a véleményrovathoz, hiszen ez az én terepem. S láss csodát… nem látok csodát. Ezek az in partibus infidelium publicisták csak annyira győznek meg szavaik igazáról, mint a nappali pávaszem a gyurgyalagot arról, hogy amit éppen lát, az nem egy lepkeszárny, hanem egy páva szemei.

Evidenciák és más otrombaságok

Vizsgálatom tárgyául Sebes György Világos című publicisztikáját választottam. Dönthettem volna másképp is, de az összes cikk átfutása arra engedett következtetni, hogy ugyanegy itt minden. Kiragadtam hát egy homokszemet ebből az orbántakarodj mintás ellenzéki mandalából, s belemerültem az olvasásba. Hozzáteszem, nem élveboncolási célzattal, hanem valóban azért, hogy valami újat, valami szépet (tk. valami szebbet) tapasztaljak. Hogy tanuljak, fejlődjek, okosodjak.  

A cikk a következő mondattal indít: „Nagy adagokban kapják a propagandát az arra fogékonyak az európai parlamenti választás előtt.”

S ez bizony igaz. Még akár a cikkíró eredeti szándéka szerinti értelmezésben is. Hiszen a propaganda pejoratíve használva egy olyan szerelemgyereket hoz a világra, amelyre az ellenpropaganda jelzőt szoktuk aggatni. Tehát az a publicista is propagandát fejt ki, aki másokat vádol kormánypárti befolyásolással úgy, hogy propagandának minősíti a kormányprogram, illetve a kormány nevében megnyilatkozók beszédeinek bizonyos elemeit. Hát még ha mindent, ami a kormányoldalról jön. 

A szó eredetvizsgálatánál pedig olyan egyezésre lelek, ami egyértelművé teszi a jogosságot, sőt a szükségszerűséget. A propaganda szó a római katolikus anyaszentegyház 1622-ben létrehozott adminisztratív szerve, az úgynevezett Congregatio de Propaganda Fide nevéből származik. Ez a szervezet főként a nem katolikus országokban való hittérítést tűzte zászlajára. Ebből a nézőpontból szemlélve pedig egy posztkommunista országban a polgári értékek, valamint a nemzetállami lét védelmének fontosságát hangsúlyozni tökéletesen megfelel egyfajta hittérítésnek. Igaz, világi értelemben, ami elsőre ellentmondásosnak tűnhet. De amíg a rendszerváltás után közel negyedszázaddal a liberális értelmiség még mindig magáénak tekinti a közművelődés minden szegmensét (beleértve a „valódi” újságírást is), addig az ez ellen való harc (esetleg kultúrharc, ha úgy tetszik) teljesen jogos és indokolt. (A propaganda szó negatív konnotációja egyébiránt valamikor a Kommunista kiáltvány megszületésének idejére datálható. Nem véletlenül.)  

Ami ez után az erős felütés után következik, az nem más, mint a tudás látszatába csomagolt tudálékosság. Megfűszerezve természetesen olyan közkedvelt kifejezésekkel, mint „pártunk és kormányunk”, „megmondóemberek”, „hívek”. Stilárisan semmivel sem különb, s pláne nem élvezetesebb, mint akármely ellenoldali véleménycikk. Az írás máskülönben nem szól másról, mint hogy a kormánypropaganda ellenére az emberek egyszer majd elkezdenek gondolkodni, s a sorosellenes félelemdiktatúra ellenében cselekedni is készek lesznek. Egyszóval teljesen tipikus, szólamgyári mondatpanelrengeteg.

Ki ír jól?

A fentiek tükrében felelősen ki merem jelenteni, hogy az az állítás, miszerint a kormánypártiakkal szemben a balliberális orgánumok a minőséget képviselik, olyan messze áll az igazságtól, mint Hadházy a zokniszépségversenytől. Annak eldöntése a pártpreferencia szűrőjén keresztül, hogy ki ír jól, s kinek a tolla fog tompábban, nem lehetséges. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy minden térfélen akadnak jó tollú zsurnaliszták, s vannak olyan örök pályakezdők is, akik évtizedes rutinnal a hátuk mögött sem tudnak három értelmes mondatot leírni. 

Nagyon is igaz, hogy maga az írás minősége erősen befolyásolja a tartalom megítélését. Nem magát az igazságtartalmat, hanem annak átvitelét, az átvitel hitelességét. Csakhogy ettől még nem változik azon kijelentések valódisága, hogy hazánk valóban offenzív támadás alatt áll, illetve hogy a nyugatról globálisan, avagy lokálisan távvezérelt NGO-k kormánydöntést elérni akaró tevékenysége valóságos. Ahelyett tehát, hogy a propaganda létéről, létének jogosságáról, avagy az ellenpropaganda szükségességéről vitatkoznánk, azt kellene vizsgálnunk, hogy a mindkét oldalon működő propaganda milyen igazágtartalmat jelenít meg. Példának okáért Sebes György kiválóan ír. Csak nem az igazat írja. Akkor már olvasok inkább egy szemmel döcögősebb, de valósághű írást.

S ha bármiféle szaktekintély – teszem azt egy újonnan induló lap főszerkesztője – engem kérdezne arról, hogy az újságírás kétségkívül jelen idejű devolúcióját miként lehetne a visszájára fordítani, biztosan azt tanácsolnám neki, hogy kötelezze leendő munkatársait az olvasásra, a művelődésre. Mert soraink pontosan akkor kezdtek elértéktelenedni, amikor már csak írtunk, de nem olvastunk. E folyamat pediglen mindkét, hangsúlyozom, mindkét oldalra igaz. 

***

A magam részéről maradok a régi, megszokott algoritmusnál. Egyszerűen mindent olvasok. Magyar Demokratától a Magyar Narancsig, Pesti Srácoktól a Népszaváig. Közben pedig teszem azt, ami dicső eleim régen. A soraim közé is sorokat írok. S reménykedem abban, hogy lesznek, akik tudnak még/már így olvasni.