Nyilatkozatot írtak alá a hétvégén az uniós országok vezetői a Római Szerződés megszületésének hatvanadik évfordulóján. Ebben szó esik migrációs válságról, terrorizmusról, és a közös fellépés fontosságáról, egy valamiről azonban még említés szintjén sem: hogy mi a helyzet a közös európai hadsereggel.

A szupranacionális fegyveres erő felállítása régi nóta az unión belül. 1954-ben vetették fel először, de gyorsan meg is bukott az ötlet a francia parlament ellenállásán, majd a NATO-t favorizáló britek gáncsolták el folyamatosan, egészen napjainkig.


Pedig feladata lenne bőven a közös hadseregnek, elvégre a NATO-t szemlátomást teljesen lekötik az Oroszországnak szóló, keleti határok mentén tartott demonstratív hadgyakorlatok, miközben Európa déli határai gyakorlatilag védtelenek. Nem vitás, hogy egy NATO-tól független európai haderő felállításához számos problémát kellene leküzdeni, például egységes fegyverzetre és felszerelésre lenne szükség, amit igencsak borsos áron mérnek a gyártók. Az más kérdés, hogy ha azokat az őrült összegeket, amelyeket Európa-szerte évről évre felemészt a menekültipar, a közös hadsereg fejlesztésébe tolnák bele, máris közelebb lennénk a célhoz, de Brüsszelben ennél jóval kisebb léptékű megoldásokhoz is hiányzik a politikai akarat.

Az sem gyorsítja a folyamatokat, hogy míg az európai szuperállam hívei úgy vélik, először teljesen le kell bontani a nemzetállami korlátokat ahhoz, hogy közös hadseregben lehessen gondolkodni, ezzel szemben a nemzetek Európáját támogatók szerint a közös európai haderő felállítása még több hatáskört adna senki által nem választott brüsszeli bürokraták kezébe. Ennek dacára a függetlenségükért síkra szálló tagállamok is beálltak a közös hadsereg zászlaja alá, leginkább abból a megfontolásból, hogy történjen már valami érdemleges lépés közös biztonságunk érdekében. Így tett Magyarország is, dacára annak, hogy történelmi tapasztalatunk bőven van egy kísértetiesen hasonló helyzetről – a Monarchia idejéből, amikor a Ballhausplatzról igazgatták a közös hadügyet.

Most, hogy a britek kilépnek az unióból, egy lépéssel talán közelebb kerülünk a közös hadsereghez, ezért érdemes megvizsgálni, mi sülhetne ki belőle. Az uniós országok közül éppen a brit fegyveres erő a legütőképesebb, ám velük értelemszerűen már nem lehet számolni. Utána következnének a franciák, akik nemrég Maliban bizonyították, hogy határaiktól távol is képesek hadműveleteket folytatni, de mivel gazdasági mutatók alapján Németország erősebb, így valószínűleg az uniós haderőn belül is a német döntéshozók fújnák a passzátszelet.

Vizsgáljuk meg tehát, hogyan néz ki jelen pillanatban a Bundeswehr, mivel jó eséllyel a saját képükre formálnák a közös hadsereget is. Ez már eleve nem túl biztató. A németek jelentős része máig nem tudta levetkőzni a második világháborús komplexusokat, az egyenruhásokban jobb esetben a szükséges rosszat látják, rosszabb esetben holmi fasiszta őskövületet, amit legjobb lenne végleg felszámolni, a laktanyákat pedig lebontani. Amikor a kétezres évek elején – hosszas huzavona után – a politikusok eldöntötték, hogy csapatokat küldenek Afganisztánba, sokáig kellett hangsúlyozniuk, hogy a német fegyveresek demokráciát, meg iskolákat építeni, illetve női jogokat kiharcolni mennek a közel-keleti országba, nehogy a feldühödött tömeg rájuk gyújtsa a parlamentet.

Ezek után hiú remény azt gondolni, hogy egy németek által dominált hadsereg valódi megoldást nyújtana a migrációs válság kellős közepén – olyan döntéshozókkal, akiknek jelentős része még a veszély létezését sem lenne hajlandó elismerni. Hogy nézne ki ilyen körülmények között egy mozgósítás, ha példának okáért felfegyverzett menekültek támadnának valamelyik határon? Lenne-e olyan tábornok a brüsszeli parancsnokságon, aki kiadná az utasítást, hogy tartóztassák fel őket, vállalva a liberális média rázúduló össztüzét? Ahhoz, hogy működjön biztonsági integráció, először a központi ideológiát kellene lecserélni. Ez pedig nem megy vezényszóra.