Gyengül a sokáig uralkodó liberális világrend. Az európai trendeket nézve a hagyományos elitek gyengüléséről, egyfajta konzervatív reneszánszról, a globalizációba mint mindent megoldó eszközbe vetett hit megrendüléséről, az új alternatívák megjelenéséről beszélhetünk. Ezt igazolja közvetve a kétségbeesett segélykiáltásként is felfogható megszólalások és írások sora.

A napokban például vezető anyagában a The Economist arról értekezett, hogy milyen veszélyek leselkednek a világban a demokráciára. Hiába, éppen a demokrácia mögé bújva lehet a leghatásosabban negligálni az alternatívák megjelenését. Az írás egyebek mellett Vlagyimir Putyin orosz, Recep Tayyip Erdoğan török elnök vagy Orbán Viktor magyarországi rendszerét említi, ahol az erős vezetők a valódi sérelmekre és félelmekre rájátszva ellenségképeket kreálnak, majd a gerjesztett félelmet és elégedetlenséget kihasználva gyengítik és erodálják a liberális demokráciát.

Ezzel párhuzamosan Guy Verhofstadt liberális európai parlamenti vezető felszólalásában azt követelte, hogy az unió váltsa le a tagországaiban megválasztott populista kormányokat. Az Európai Unió soraiban lévő árulókról beszélt, akiket csak Putyin vezérszurkolóinak nevezett. Nigel Farage, Marine Le Pen, Gert Wilders nevét említette, akiknek a célja szerinte Európa elpusztítása, a liberális demokrácia legyilkolása.  Az illiberális ármánykodókhoz sorolta még a fentiekkel szövetkező Lech Kaczyńskit, Matteo Salvinit és Orbán Viktort.

E két gondolatmenet közös eleme, hogy a liberális világrend veszélyben van, s azt mindenekelőtt Putyin és „barátai” akarják szétverni. A nyugati fősodor ugyanis szereti mindenben Moszkva kezét látni. Ám mielőtt komolyan vennénk ezt az eszmefuttatást, folytassuk csak tovább ezt a sort. Mert a Kreml úgynevezett csapatába szokták sorolni még Milos Zemant, akiről csehországi sikere kapcsán hallhattuk az egyik oldalról diadalittasan, a másikról döbbenettel, hogy egyre gazdagabb a Kreml európai kollekciója. Moszkvában Zemannal egy sorban említik a finn államfő Sauli Niinistőt, aki szintén nemrégiben ismételt, és ciprusi kollégájukat, az ugyancsak az idén sikeresen szereplő Nikosz Anasztasziadiszt. De a Kremlnek kedvező eredmény született tavaly Ausztriában, ahol az Oroszországgal eddigi sem ellenséges koalíciót a vele még inkább jó kapcsolatokat ápoló Szabadságpártot is magában foglaló másik váltotta. Németországban a Putyinnal ellenséges Zöldek helyett a Moszkvában mindig szívesen látott szociáldemokratákkal alakított kormányt Angela Merkel, miközben megerősödött az Európát, benne Oroszországot a fősodorral ellentétesen látó AfD is. Megbékélni látszik Putyinnal az új francia elnök Emmanuel Macron is, aki a nyár elején ellátogatott a szentpétervári gazdasági fórumra.

„Putyin barátainak” köre az olasz választásokon bővült, és Magyarországon ismét kétharmadot szerzett a Moszkvával pragmatikus kapcsolatokat építő Orbán Viktor. Ha hozzávesszük mindehhez, hogy Robert Fico szlovák vagy Alekszisz Ciprasz görög miniszterelnök hagyományosan jó kapcsolatokat ápol Oroszországgal, a NATO-tag Törökorszéág elnöke Recep Tayyip Erdogan pedig már Sz-500-as rakétákat fejlesztene közösen Moszkvával, akkor kezdjük megérteni az európai liberálisok idegességét.

E felsorolásból is láthatjuk, hogy átalakulóban van a világ, akkor már érthetővé válik az is, hogy a jövőért folytatott harcban miért ilyen fontos egyes erők szemében a viszonyulás Putyinhoz. Egyrészt sokan úgy gondolják, hogy a hidegháborúban jól felépített ellenségkép – lám-lám a Nyugat is épít ellenségképeket, nemcsak az úgynevezett illiberálisok – még működik, s erre rájátszva le lehet járatni mindazokat, akik nem úgy gondolják, hogy Oroszországban medvék járnak az utcán usankában, s Moszkva el akarja pusztítani a világot. Ám talán még ennél is fontosabb, hogy az orosz elnök rámutatva az úgynevezett fejlett világ kétszínűségére, másrészt a világban zajló folyamatok másféle olvasatát adva alternatívát mutat fel. S ebben sokan veszélyt látnak. A régi rossz beidegződések alapján sokkal nagyobbat, mint például Kína felemelkedésében és befolyásának növekedésében. Ugyanígy a mindenekelőtt az Egyesült Államok által sugallt, egyebek mellett az eurázsiai geopolitikai térség megosztására épülő világképben Moszkvával kereskedni megbocsájthatatlan bűn, miközben Pekinggel lehet.

Az amerikai gondolkodás világos, egyértelmű és érdekvezérelt, Európa liberálisai azonban magukat is becsapják, amikor Putyinban és úgynevezett barátaiban látják a bajok fő okát. A legnagyobb probléma ugyanis az, hogy a hagyományos elitek mellett elment a világ. Dogmává merevítették a liberális értékeket, a politikai korrektséget, s az új kihívásokra így képtelenek a tömegek szemében hiteles választ adni.  Mindez erősíti az új megoldásokat, megközelítéseket keresőket, akiket ma már nem lehet csak a populizmus vagy a radikalizmus bélyegével félresöpörni. Mert ma már valahol minden politikus populista, s korábbi önmagához képest radikálisabb is. Már csak azért is, mert az ezt képviselők mára meghatározóvá váltak a politikában, s egyre inkább elmosódik a határ az egykori marginálisok és a hagyományos konzervatívok között.

Nem akarják sokan észrevenni azt sem, hogy ma már lassan értelmetlen a Nyugatról mint egységes szövetségi rendszerről beszélni. A fenti lista ugyanis messze nem a Kreml befolyásának erősödését, hanem az Európán belüli törésvonalakat mutatja. De az úgynevezett Nyugat magját, lényegét adó transzatlanti tengelyről sem lehet ma már beszélni, hiszen Donald Trump Amerikája egyre inkább szembenáll Európával, rájátszik és mélyíti a megosztottságát, gazdasági értelemben pedig egyértelműen vetélytársként kezeli. Így e tekintetben a Nyugat alkonyáról kell beszélnünk, amelyért önbecsapás lenne a valódi gondok feltárása helyett másokat okolni.