„…A kommunistánál kártékonyabb és veszélyesebb embertípust még nem produkált a történelem.” (Alekszandr Iszajevics Szolzsenyicin)

Fotó: MTI/Máthé Zoltán

Fotó: MTI

A levezető elnök hivatalában való gyakorlásának megakadályozása, fütyülés, tagolatlan üvöltözés, keresztényellenes jelszavak skandálása, a kormánytagok akasztással való fenyegetése, gyújtogatás, törés, zúzás, szánkólopás, a rendőrök hanggránátokkal, petárdákkal és kövekkel való megdobálása. Ez a mi ellenzékünk. És egyáltalán nem jelent vigaszt az, hogy maroknyian vannak. Mert a káosz gyermekeiből egyetlen fattyú is elég ahhoz, hogy vérbe borítson akár egy egész kontinenst.

Kik ők és mit akarnak?
Amikor a hazai ellenzékről beszélünk, fel kell tennünk magunknak a két legfontosabb kérdést, miszerint kik ők és mit akarnak. Az erre adható két, azonnali válasz a következő: fogalmunk sincs, kik ők, és egyáltalán nem tudjuk, mit akarnak. Azért nem lehet fogalmunk arról, hogy ők kicsodák, mivel nehezen elképzelhető, hogy egyetlen platformon helyezkedjen el a 2006-os rendőrterror idején regnáló miniszterelnök, az egykor, radikális jobboldali korszakában ROi becenéven ismert pártvezér, a Betyársereg egykori szakadár alapítójának frakció nélküli frakciója, valamint a milliárdos zöldpárti legényke és bandája. 

A „mit akarnak?” kérdésre szintén lehetetlenség válaszolnunk. Az ellenzék ultraheterogén közege már önmagában garancia arra, hogy egyetlen épkézláb pontban se értsenek egyet. Kivéve azt a bizonyos nulladik pontot, az „Orbán, takarodj!” lassan kilenc éve egyfolytában mantrázott „követelését”. Amennyiben e vágyuk valamilyen csoda folytán teljesülne, biztosak lehetnénk benne, hogy az országot hetek alatt teljes káoszba taszítanák. A hónapokon belül bekövetkező államcsőd pedig annyira borítékolható lenne, mint egy éhes róka viselkedése egy szárnyasokkal tömött tyúkólban. 

Saját bevallásuk szerint
Amennyiben őket kérdeznénk arról, hogy kik ők és mit képviselnek, olyasfajta zagyvalékot kapnánk, ami még azt is kérdésessé tenné, hogy ezek a képviselők hogyan juthattak bármiféle diplomához. Nem még azt, hogy miként tudtak a nemzet templomába jutva felelős tisztségeket elfoglalni. Mert bizony az ellenzék képviselői minden bizottságban jelen vannak, némelyekben elnöki szinten képviselik pártjukat. Az tehát finoman szólva nem felel meg a valóságnak, hogy teljességgel ki lennének zárva a törvényalkotásból, és a törvénykezésből.  

Csak hát ők így nem akarnak részt venni a hatalomgyakorlásban. Itt van például az általuk „rabszolgatörvényként” gúnyolt, azóta elfogadott törvényjavaslat. Felelősen ki lehet jelenteni, hogy az ellenzéki politikusokat maga a törvény egyáltalán nem érdekli. Ha érdekelné őket, elolvasnák és értelmeznék. Akkor pedig megtudnák, hogy pontosan a munkavállalók érdekeit szolgálja. Helyette ebben találtak egy olyasfajta kapaszkodót, amiről úgy érezték, sikerre viheti ügyüket. Mármint az Orbán-kormány megbuktatását. Teszem azt egy össznépi elégedetlenségi hullám elindításával és levezénylésével. De a „hic et nunc” parancsa nemigen megy nekik. Nem merték teljesen átadni magukat a saját hitük vezérelte cselekedeteknek. Nem ütöttek, csak taszigáltak. Nem harcoltak, csak amolyan csajos cicapofozkodással hoztak szégyent magukra. 

Mit tettek?
Félreértés ne essék, egyáltalán nem azt kifogásolom, hogy nem Kalasnyikovokkal és szamurájkardokkal mentek neki a Fidesz–KDNP képviselőinek, s nem kiegyenesített kaszákkal akadályozták meg a levezető elnök pulpitusra vonulását. Csupán azt akarom mondani, hogy akit a valódi hit és a valódi meggyőződés hajt, az amit tesz, száz százalékkal teszi. Abban a hatalmas elszántság embernyi lángja lobog. Nos, minden valószínűség szerint nem teljes realitásérzékkel megáldott fütyülős honatyáink és honanyáink tettrekészségének százalékos aránya maximum az öt százalékot veri. Tűz helyett pedig legfeljebb ha őrláng pislákolt mérhetetlen egójuk legmélyén. 

Mással nem lehet magyarázni, hogy egy apuci pénzén milliárdos, zöldpárti divatfiú szirénát hozzon működésbe az ülésterem falai közt. Vagy hogy egy magát felnőttnek képzelő férfi tüntetőleg beleüljön a miniszterelnök székébe. Cirkuszban látni ilyesmiket, idomított majmoknál, akik úgy tesznek, mintha emberek lennének… 

Mit fognak tenni?
Hogy mit fog tenni ez a csürhe? Tömegbe szerveződve az égvilágon semmit. Már a megfelelő időzítéshez is ostobák. Egyrészt kezd meglehetősen hidegre fordulni az idő. S tíz vagy százezres tömegeket összetoborozni (akár még külföldről pénzelve is) szinte lehetetlenség. Egy ekkora méretű tömeg csak és csakis szabad akaratából szerveződhetne ellenállássá, amennyiben az ellenzéki hordószónokoknak igazuk lenne bármiben is. 

Másrészt a karácsonyi ünnepkör derekán, Szenteste előtt két héttel a többséget sokkal jobban érdeklik az ünnepi előkészületek, mint a kisstílű palotaforradalmak. Pláne, hogy a többség eleve a Fidesz–KDNP-t akarja kormányon látni. 

Az igazi veszély ilyenkor már nem az, hogy hány szánkót gyújtanak fel vagy lopnak el a Kossuth térről, illetve hogy hányan szidják tajtékzó pofával Jézus Krisztust. Az igazi veszély ennek az elferdült szellemi közegnek a radikalizálódó keménymagjában van. Abban a maroknyi, ámde annál elszántabb háborodottban, aki nem elégszik meg példának okáért annyival, hogy a szegedi Fidesz irodát kővel dobálja. Hanem ennél sokkal véresebb eszközökhöz folyamodik. 

***
Egyet már most kijelenthetünk. Ez a horda se nem szocialista, se nem baloldali, se nem zöldpárti, se nem liberális. Ez itt, kérem, egy kommunista anarchista, terrorista falka. Valódi összetartás nélkül, valódi célok nélkül, a vegytiszta gyűlölettől áthatva, hazudva és mocskolódva, egyszerre gyalázva Istent és a velük ellentétesen gondolkodókat. S bizony sem a fizikai erőszaktól nem riadnak meg, sem őket nem riasztja vissza az állam erőszakszervezetei által rájuk gyakorolt fizikai erőszak. 
Ők azok a fajta senkik, akik a mindent akarják megszerezni, hogy azt pillanatok alatt semmivé tegyék.