„Sose volt még ekkora víz...”
„Tudod, hogy van ez: minden, ami nem most volt, nem a mi időnkben, nem a mi életünkben, hanem régebben történt, elképzelhetetlenül messzinek tűnik.”
(Szabó Magda)
Az emberek időről időre beleesnek a „sose volt még ilyen” csapdájába, ami egyrészt az emlékek folyamatos kopásának, másrészt a jelen történések akaratlan felnagyításának köszönhető. Persze ez a folyamat fordítva is működik, amikor a „bezzeg az én időmben” doktrína lép életbe, de most az elsőről szeretnék írni, mégpedig a közelmúlt „sosem látott mértékű” esőzéseinek kapcsán.
2022
– Úristen, hát mi lesz itt? Ez a bibliai csapás, amiről a Biblia is írt. Sose volt még ilyen! – rémüldözött kedves barátom, amikor Medárd után már harmadik napja úgy szakadt az eső, mintha dézsából öntenék, ügyesen megjegyezve, hogy a bibliai történetek megtalálhatóak a Bibliában.
No, ebben legalább igaza volt, ellentétben a szenzációhajhász bulvársajtó „sose volt még ilyen” felütéssel kezdődő cikkeinek papagájszerű ismétlésével. Én ugyanis sosem felejtem el, amikor 1981-ben pontyot gázoltunk Sződligetnél.
1981
Akkoriban minden más volt: a júniusok júniusabbak, a fű zöldebb, de még a madarak is vidámabban csiripeltek. Neeem, viccelek. Minden ugyanúgy zajlott, mint most. Leszámítva, hogy nógrádi gyerekként Pestre utazni mindig sátoros ünnep volt.
Kivéve talán a hányingert, ami rendre elkapott, amikor csak másfél kilométernél többet mentünk a rózsaszín családi Zsigulival. A rózsaszín családi Zsiguli egyébiránt úgy készül, hogy kivár az ember röpke 5 évet az előleg befizetésétől számítva, és amikor Magyarország egyetlen autókereskedése, a MERKUR végre kegyeskedik kiutalni a gépkocsit, imádkozik, hogy legalább valami normális színben érkezzen. Mert persze meg lehetett jelölni a preferált fényezést, de az ember azt vitte el, ami aznap éppen a telepen volt.
Szerencsénkre a korallpiros nem volt a legrosszabb választás. Ezzel aztán már csak fel kellett borulni három évvel később a szalmatercsi kanyarban, hogy utána elhozzuk a boltból az egyetlen, metálfényű (METÁLFÉNYŰ!) festéket, ami a doboza szerint bronzmetál volt. Ne szépítsük: a felfújás után egy négykeréken guruló, pink Barbie-házat kaptunk.
No, hát ezzel a családi ékszerdobozzal gurultunk fel (valójában le) aznap Pestre, hogy ott jól bevásároljunk olyan ruhákból, amikkel aztán odahaza, fatornyos kis falucskámban dicsekedhettünk, hogy hát ezek nem a gyarmati Ipoly Áruházból valók ám, hanem Pestről!
***
Az út máskülönben eseménytelenül telt egészen Vácig, ahol akkoriban a Dunai Cementművek áldásos tevékenysége során a vidéket egybefüggő szürke por borította, mintha csak valami posztapokaliptikus vidéken járnánk, vagy az MSZMP ikszedik kongresszusának híradós megtekintése után hirtelen elkaptuk volna a színvakságot.
Vác után aztán olyan esőt kaptunk, hogy 30-nál egyszerűen képtelenek voltunk többel haladni. Mint később kiderült, Pest megye déli részén már napok óta szakadt, s néhol a Duna is kilépett a medréből. Ezt a mederkilépést nyilván nem közölte a rádió útinformja, hiszen 2/A gyorsforgalmi út nem lévén ez azt jelentette volna, hogy ebből a térségből a főváros megközelíthetetlen. Ilyesmi pedig nem fordulhatott elő a működő szocializmusban. Úgyhogy mit sem sejtve haladtunk előre, hogy Sződliget, Göd és Dunakeszi érintésével az újpesti cérnagyár kéményének megpillantásakor szüleim konstatálják: másfél kilométer múlva, a bőrgyár magasságába érve, az iszonyatos bűztől öklendezni kezdek majd. A lehetséges balesetet megelőzendő ezért a CSÉB-mintás nejlonszatyrot már a Megyeri Csárdánál hátra adták nekem.
***
No, hát ez volt a terv. Ehhez képest a leggyorsabb, és az egyetlen működő ablaktörlő-fokozattal is csak totyogtunk abban az alvázig érő vízben, ami a 2-es főutat velencei kanálissá változtatta. Szovjet márkájú, szívómotoros-benzines gondolánknak azonban meg se kottyant ez a fajta kihívás. Utólag belegondolva a mai autók többsége már akkor ott maradt volna, valamiféle elektronikai hiba miatt. Mi viszont töretlenül haladtunk nem túl távoli, mégis egyre messzibbnek tűnő úti célunk fel.
Aztán Sződligetre értünk. És ma is látom apám döbbent, ijedt arcát, és hallom anyám „forduljunk vissza” sikítását. De akkor már nem volt visszaút. Előttünk is mentek, mögöttünk is mentek, az út helyét pedig… úgy sacc, per kábé számoltuk ki, hiszen nem volt már se eleje, se vége, se oldala, se széle, csak az utat kétoldalról szegélyező fasorokat tudtuk követni. Nem volt más választásunk, mint tartani az egyenletes sebességet és imádkozni Istenhez.
Amikor aztán ahhoz az enyhe balkanyarhoz értünk, ahol pontosan húsz év múlva az árok és három fa segítségével totálkárosra töröm majd a kocsimat, valami tompa puffanást hallottunk az első lökhárító jobboldaláról.
Összerezzenni se volt időnk, mert a látvány, ami rögtön ezután a szemünk elé tárult, belénk fojtotta a szót. A koppanás után ugyanis felemelkedett a vízfelszínre egy hatalmas ponty, ami aztán ebben az állapotában háton fekve követett minket, a kocsi jobb oldalán sodródva, úgy 2-300 méteren keresztül.
– No, Ilonka, ez is megvolt – mondta apám lakonikusan. – Elgázoltunk egy pontyot.
Ezen aztán úgy elkacagtuk magunkat, hogy az állandó idegfeszültség egyik pillanatról a másikra megszűnt. Hiszen mi lehet annál képtelenebb, mint Zsigulival halat gázolni?
***
Hát ilyen júniusok voltak akkoriban 1981 táján. És sose… sose mondom, hogy olyan történt, ami mostanában ne fordulhatna elő.
Ki tudja? Ha az elterelések, a méhlegelők és a biciklisávos dugóművészet gyakorlati alkalmazása oda vezet, hogy végleg megváltozik Budapest ökoszisztémája, a ferencvárosi hódok után könnyen megjelenhetnek a Bajcsy-Zsilinszky úti felüljárón az ívásra készülő lazacok.