„A vonzerő az, amivel úgy kapunk pozitív választ, hogy nem is kérdeztünk semmit.” (Albert Camus)

Megéhezett. Ez az érzés még a szerelemnél is pusztítóbb volt így, hó végén. Kinyitotta hát a hűtő ajtaját. Aztán becsukta. Aztán újra kinyitotta és újra becsukta. Hátha a két nyitás-csukás közti másfél másodpercben valamiféle szorgos kis manók telehordták minden finomsággal. Manóban viszont az utolsó szorgos és tevékeny a planétának ezen a részén a Kertész Manó nevet viselő nyelvész egyetemi tanár volt, s ő is igen rég eltávozott az élők sorából.

*

Az egyedüli használható alkalmatosság az egyliteres tej volt. 2,8 százalékos zsírtartalommal, ami biztos záloga volt annak, hogy tehenet csak akkor látott, amikor legutóbb a költöző disznók délnek repültek csapatosan. Viszont eszébe jutott, hogy rizsnek kell még lennie a konyhaszekrényben. Volt. Még. Rizs. A konyhaszekrényben. S ha van még rizs a konyhaszekrényben, az a biztos jövő zálogát tudja garantálni sokadikán.

Kivette a rizst, ami mostanra „A” rizs megjelölést kapott a gondos csomagolóktól, lévén, hogy volt „B” rizs is, ami kicsivel rusnyábbnak mutatkozott, már zacskón keresztül is. Régen az „A” rizs az „A rizs” volt. Helyesebben mondva „a rizsa”. Amit az azóta megszűnt, de gyermekkorában még felettébb vadregényesnek és egzotikusnak számító Csehszlovákiából csempésztek át a szülei a Zsiguli hátsó ülése mögötti üregben, pont, ahogyan a ruszlit, a bélszínt, vagy a csehszkó tréningruhát, a tyeplákit.

Kimérte bögrében az adagot. Egy bögre – egy adag. Ezt még megboldogult nagymamájától tanulta, aki igen kedvelte a rizst. Pláne idős korára, amikor mindösszesen két foga maradt: egy alul, s egy felül. No de egy embernek sokszor még két fog is sok. Ugyanúgy tud az is fájni, akárcsak harminckettő.

A rizst csak úgy beleöntötte a fazékba. Persze nagyi nem így tett anno. Ő az asztalra öntötte. Nem azért, mert szenilis volt, hanem mert válogatós. A szónak nem a finnyás értelmében, mert háborús fiatalként a vasszöget is megette kellő ideig tartó párolás után. Hanem hát az asztallapon szépen, gondosan, kemény munkától megkérgesedett ujjaival jobbra húzta a jó szemeket, s balra a feketéket, meg a hántoláskor belekerült ipari piszkot. Ő ezt a munkafázist kispórolta a történetből. Majd szépen, evés közben, kanállal kitologatja a tányér szélére, ami nem odavaló.

A rizst vízzel engedte fel a csapnál. Pont annyival, amennyi ellepi, plusz egyujjnyi. Aztán szórt rá két csipet sót, és tett bele egy evőkanálnyi vajat. Nem margarint. Vajat. Majd a lábost felrakta a tűzhelyre. Három percen belül rotyogni kezdett. Akkor visszavette kisebbre a lángot, s tejet löttyintett rá. A tejet addig löttyintgette a folyamatosan kavart kulimászba, amíg az készen nem lett. 14 és fél perc. Ennyi volt a limit. Ennyi kellett neki, se több, se kevesebb. Állandó kavargatás mellett.

*

14 és fél perc bőven elég ahhoz, hogy az ember az élet nagy dolgain tudjon gondolkodni. Így tett. Demszkyre gondolt. Persze a szó kifejezetten heteroszexuális, jobboldali értelmében. Máshogyan még szamizdat formájában sem tudott volna helyet adni gondolataiban az ex-főpolgármesternek, aki most – úgy hírlik – a visszatérésen töpreng. Csuda tudja, az ember szívesebben venné, ha egy T1000-es Terminátor folyna be szenteste a küszöb alatt, vagy a régebbi Arnold modell, aki még meg is ígérte a visszatérést. Na, de szegény ember vízzel főz, ahogy a bugyuta mondás tartja, mert vajon a gazdag mi a bánattal?

Persze van, hogy vállfogással sem sikerül hódítani…

Érdekes módon azonban gondolatai nem a visszatérés körül jártak. Hanem, amit még ennél is különösebbnek, s ennek okán fontosabbnak tartott. Nevesen a vállfogáson. Demszky Gábornak ugyanis – saját elmondása szerint – van egy speciális vállfogása. Amivel ha fizikai kapcsolatot teremt egy nővel, az annyira hatásos, hogy már se csók, se alsó testtájéki dörzsölő műveletek, sem egyéb más rafinériák nem szükségeltetnek.

Mi a jó élet lehet ez a vállfogás? Ezen töprengett. Valamint azon, hogy ha van ilyen, sensei Várszegi Rudi a Honvéd SE aikidó szakosztályában ugyan miért nem tanította meg nekik? Többre mentek volna egy ilyennel, mint a Tenchi Nage vagy az Irimi Nage különféle válfajaival. Már az is az eszébe jutott, hogy esetleg felhívja valamelyik kedves csontkovács ismerősét, Málinger Zsoltit vagy Mede Ferit. Hátha ők jobban tudják, mi merre hány méter? Hiszen mégiscsak, ihaj-csuhaj, jó dolog lehet úgy megfogni egy nőt, hogy az ne tudjon szabadulni.

A nőknek könnyű. Elég hozzá egy műanyag lapka, amin kéken kirajzolódik a pluszjel. Aztán a varázslatos megfogás már meg is történt. De csak így, kézzel… a nőt… a vállán… me too-aktivista legyen a talpán, aki ezt büntetőjogilag a zaklatás kategóriába tudná sorolni. Hiszen a váll nem a bőséges érzőideg-végződéseiről híres. Hanem arról, hogy alatta található a hónalj, ami fölött nem található hón. Sőt azt se tudja senki, hogy mi az a búval erotizált irgalomgyermeke az a hón, ha egyszer van alja.

Ez a Demszky… ez tényleg tud valamit. A lent található, sötét lyukakról például még a mindennél is többet. Elvégre sikerült elhitetnie egy másfél méteres kis vakondjáratról, hogy az biz’ a négyes metró. És az esze is a helyén van, ha már egyszer egy kétmilliós város lakóinak nagyobb részét meg tudta győzni arról, hogy nála jobban senki sem ért a városvezetéshez. Erre fel… lám, a vállfogásnak is a mestere.

Mondjuk, teszem azt, van egy nő. Nevezzük „A” nőnek, szóval minőségi darab, nem egy „B” nő, akiről még zacskón keresztül is… na jó, ez nem pont a megfelelő hasonlat. Szóval van egy nő, aki legalább olyan szexi és ruganyos, mint a félnapig langyos tejbe áztatott Heller Ágnes. És ez a nő eljön velünk bulizni a budapesti vagy az adriai éjszakába. Aztán a sokadik csakegykisédes után, hajnali 3 óra 20-kor, amikor a Deák Billek ébredeznek, ez a nő már attól ránk izgul, ha ezen a tuti ponton megfogjuk a vállát… El se tudta képzelni. Ilyen csudáról utoljára akkor hallott, amikor diákkorában – 1985. március 11-én – a 7:10-es buszra várva megtudta, hogy Csernyenko után Bulgakovot választották az SZKP főtitkárának. Nem értette ugyan, hogy egy szamizdat írót hogyan érinthetett meg ennek a posztnak akár az árnyéka, is, de annál boldogabban fogadta a hírt. Mire a suliba ért, megtudta, hogy nem Bulgakov, hanem Gorbacsov.

***

Levette a tűzről a fazekat, aztán cukrot szórt a rizsre és összekeverte. A cukrot mindig a legvégén tette rá, mivel ha közben ízesíti, könnyebben leég. Így meg nem. Szedett magának egy nagy kanállal, s még eggyel, szintén magának, csak úgy az egyszerre fogyasztandó repeta gyanánt. Megszórta a tetejét kakaóval, leült és enni kezdett. Finom volt, jól sikerült. Mint mindig. Kulináris alkotásai közül ez volt az egyik olyan fogás, amelyik bárki előtt vállalható volt.