„A kormányzatok jelentéktelennek tűnő okok miatt emelkednek és buknak.” (Frank Herbert)

Fotó: MTI, archív

Vajon mennyire lehet fontos az információ az információs társadalomban? Tulajdonképpen semennyire. Amikor az emberiség kollektív tudatának mélyére nézünk, azt tapasztaljuk, hogy ebben a bizonyos közös és egyetemes tudatban olyan vastag már a valódi tudásra rakódott szenny, hogy nincs jelentősége annak, ki birtokolja magát a tudást. Mindeközben a hazai ellenzék szerint a kormánypárti sajtó az állandó sorosozással végzetesen téma nélkül maradt. Hogy miként függ össze e két állítás? Nos, igen szorosan.


Már megint a Balkán? 

1908-ban, amikor a Monarchia annektálta a nem sokkal korábban még a Balkán többi országához hasonlatosan török fennhatóság alatt álló Bosznia-Hercegovinát, vajon miről szólhattak a hírek? Természetesen erről. Egy darabig. Aztán a szerb elégedetlenségi hullámról. Egy darabig. Aztán jobbára Molnár Ferenc-darabokról, Jacobi- és Lehár-operettekről, valamint kamásni- és fűződivatról. Nem ritkán arról, hogy ki kit kivel látott sétakocsikázni a Stefánián, avagy az Andrássyn. Hogy miért erről szóltak akkoriban a hírek? Mert az állandó sorosozást és junckerezést… akarom mondani szerbezést és bosnyákozást már halálosan unta a nép. „Hát nincs ezeknek a zsurnalisztáknak más témájuk?” – olvasták nem ritkán a szemükre.

De. De volt. Ahogyan 1914 elején is, amikor a nép halálosan unni kezdte a Vilmos császárról szóló híreket és a még több szerbezést. Aztán már késő lett. Ellenben 1918-ban, amikor egyesek arról cikkeztek, hogy ez a fajta fegyverletétel nem sok jót ígér, ismét elkezdett háborogni a plebs. Még „szerencse”, hogy volt egy Károlyink, meg egy Kun Bélánk, akik némi reménysugarat hoztak az unalmas borúlátásba. Tevékenységüknek meg is lett az eredménye: Trianon, patkányforradalom és terror.


Már megint Hitler?

Aztán jött a gazdasági válság, majd a német fellendülés, s az újbóli fegyverkezési verseny. És egyre többször Hitler, Hitler, Hitler… Akitől némelyek nem átallottak a nap huszonnégy órájában rettegni, mások pedig nyíltan kikacagták őt. Pedig micsoda fess alak volt! Kétszeres háborús hős, akit 1938-ban a Time magazin még az év emberének is megválasztott. Hát ne mondjunk már róla annyi sületlenséget! Minek ilyesmiről beszélni, amikor a Daimler új autócsodát dobott piacra, az Uz Bence csodálatos élményt ad a filmszínházban, a Palatinuson pedig egyre több az a fajta kacér női fürdőruha, ami olyan rövid, hogy lassan már a térdet sem takarja…

Aztán már késő volt. S amikor egyesek arról kezdtek el firkálgatni, hogy ebből még az előzőnél is nagyobb baj lesz, amiből sajna hazánk sem maradhat ki, akkor… Igen, eltalálta a kedves olvasó. Unták. Unták az emberek az állandó riogatást, az állandó háborút vizionálást, a hitlerezést, mussolinizést, egyszóval ezt a baljós légkörteremtést. Mit volt mit tenni, muszáj volt hát azzal foglalkozni, ismét, ami „valóban” fontos. Hogy amíg ön alszik, a Darmol dolgozik. Hogy Opel – sose kop el. Hogy haladjon ön is a korral, süssön Váncza sütőporral. Hogy Jávor. Hogy Karády.  
 

Már megint Soros?

Hogy mi lett mindezek végkifejlete? A Don-kanyar, a német megszállás és a zsidók deportálása. Aztán a szovjet megszállás, Budapest ostroma, a magyarok deportálása. A kitelepítés, ’56 leverése, több évtized kommunista rémuralom. Majd – igaz, általunk sikeresen elkerülve – két délszláv háború. Összegezve tehát: ha a köz közönye nem lett volna akkora az 1900-as ével elején, ha Európa népei elkezdtek volna felelősen gondolkodni, akkor nincs a két világháború, nincs népirtás. Hazánk területileg egységes és erős marad, s máshogyan alakul az egész kontinens jövője. Igaz, az USA és Nagy-Britannia sokkal szegényebb lenne, de hát valamit valamiért.

Ami megnehezíti a mostani helyzetünket, hogy az a fajta nem hagyományos, új típusú háború, aminek még csak az elején tartunk, mellőzi a köznapi értelemben vett hadviselés majd minden jellegzetességét. Ennek első, s ránk nézve legfélelmetesebb ismérve maga a teljes körű demokrácia. Igen, nem elírás. Hadiállapotban ugyanis a demokrácia egyes intézményei vagy korlátozásra, vagy felfüggesztésre kerülnek. Hogy csak kettőt említsek ezekből, módosulnak a gyülekezési jog szabályai és szünetelnek a választások. A teljes körű irányítást pedig átveszi a köztársasági elnök, mint a haderők egyesített főparancsnoka.

S mivel ilyesmi a mi rejtetten folyó, ám egyáltalán nem burkolt célok mentén haladó háborúnk esetében nincs, hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy békében élünk. Békében pedig az ember követeli a maga jussát. A filmeket, a koncerteket, a ruha- és frizuradivatokat, hogy mikor ki kivel feküdt le, és más hasonló, igen fontos híreket.

***

Nehéz úgy konszenzusra jutni, ha az érintett felek egyike, bár elismeri a konfliktus tényét, de szándékosan kicsinyíti annak jelentőségét. Én a magam részéről továbbra sem vagyok hajlandó kevesebbszer leírni Soros vagy Juncker nevét, s betöltött szerepüket a nemzetközi hadviselésben. A cicás, kutyás képekről, a Veszprémi Állatkertben született kis tevéről, valamint VV Akárki drogproblémás párkapcsolatáról meg cikkezzen az ellenzék. Aztán majd, ha a baj csúcsosodik, úgyis mi takarítjuk el az ő piszkukat is. Ahogyan lassan már száz éve tesszük.