Törött szárnyú madárka
„A magány fontos, mély gondolatokat szül, szemlélődés, nyugalom, bölcsesség.”
(Mihail Bulgakov)
Kiment-bejött. Kiment-bejött. Napjában többször is. Ez volt az egyik legkedvesebb szórakozása. Azt játszotta, hogy csengetett a postás, levelet hozott, azért kell kimennie. De persze levél sosem várta a ládában. Ki ír manapság levelet? Van valami furcsa dolog, ami csak úgy elviszi a sorokat, megírják, aztán már ott is van, a szomszéd unokája mondta egyszer…
***
A szomszéd unokája mondta egyszer, amikor csak úgy szórakozásból kiment.
– Balázs bácsi, hát minek már az a postaláda? E-mailen mennek ma már a levelek – nevetett a huszonéves gyerek, ő pedig visszanevetett, csak úgy megszokásból, s ezt mondta, csak úgy megszokásból:
– Tudom, kisfiam! Tudom én azt.
Pedig dehogy tudta. Nem azért, mert félnótás lett volna, járt neki a kábel is a tévé miatt. Sőt azzal is tisztában volt, hogy vannak már ezek az okostelefonok, amik mindent tudtak.
„Okostelefonok…” – gondolta. Amikor neki kellett volna egy ócska kis vonalas, a tanács azt se utalta ki húsz év alatt. Nagy nehezen jutott hozzá ’90-ben. Egy zöldhöz. De rusnya zöld volt. Azaz hogy a mai napig ugyanolyan rusnya, mert megvan. Bekötve. De a kutya se hívja.
Amiképpen a levelek, oly módon a hívások is elfogytak egyszer. Úgy elfogytak, mint a szántóföld termékenysége, ami az egyik évben még ontja magából a krumplit, répát, gyökeret, a másikban meg már az aszat is csak kínkeservesen terem meg benne. Miért, miért nem, senki sem tudja. Vagy éppenséggel mindenki tudja, csak hát az elmúlásról nem szabad beszélni, mert magára hozza az ember.
Így fogyott el mellőle is mindenki. Így alakult ki benne az a megszokás, hogy az „akit” szép lassan felváltotta az „ami”. Ami őt körülvette, az volt kedves a szívének. Mindegy, micsoda, bármi. Például a kávés csészék. Azok az egyszerű kis üveg vackok, amikben régen a restiben meg a talponállókban adták a feketét, aranyszínre eloxált alumínium kiskanállal. Kezdetben öt volt, kettőt eltört, maradt három, na, azokból felváltva ivott, nehogy egyik a másikára megsértődjön. Aztán a kiskanalak. A hosszúkásabb fejűek voltak a rosszak, a tömzsik a jók. Cukrot csak jóval tett a kávéba, de a rosszakat is megtartotta, velük mézet csurgatott a kenyérre, mert dehogy voltak azok rosszak! Csak kávézásra voltak azok.
S ami már neki is egy kicsit sok volt a rigolyákból, hogy a Kossuth rádiót mindig bekapcsolva hagyta a konyhában. Legtöbbet ugyanis a nagyszobában időzött, s nem akarta, hogy a dolgai túl sokáig híján legyenek az emberi beszédnek odakint, tőle távol.
***
Így köszöntött rá az a bizonyos szerda, amikor délelőtt tíz óra tájban – szokásához híven – kiment a postaládához. S már mielőtt kinyitotta, hallotta, hogy belül valami kaparászik. Óvatosan elforgatta a kallantyút, vigyázva kinyitotta a levélszekrény ajtaját. S ahogy kinyitotta… egy törékeny kis madárkát talált benne.
„Hát veled meg Isten üzent?” – mosolyodott el, majd óvatosan kiemelte a riadt szemű, reszkető teremtményt. A madár egyik szárnya el volt törve, orvosnak sem kellett lenni hozzá, hogy megállapítsa; olyan furcsa szögben volt kifacsarodva, nyilván, amikor a kis ostobája valami oknál fogva bebújt a bedobó nyíláson, s ugyanarra próbált szabadulni; s az egyik lába is kacskán állt.
Bevitte, vattából puha fészket eszkábált neki, s még etetni is próbálta. De a madárka nem evett. A kályhamosolyos finom melegben azonban mintha valamennyire visszatért volna belé az élet. Fejét emelgette, s próbált lábra is állni. Végül csak sikerült neki. S nemcsak, hogy megállt, de a szárnyait is megrebbentette. Aztán, mint valami égi csodalény, felrepült úgy egy méter magasra. Majd holtan esett le a padlóra.
„No, ha Isten küldött, akkor azért küldött, hogy lássam, még erre se vagyok jó” – gondolta, miközben óvatosan (Óvatosan? Minek az már?) felnyalábolta kezeivel a madarat. A konyhába ment vele, ahol a csészék és kanalak, kések és bögrék épp azt hallgatták a rádióban, hogyan lett ’62-ben különdíjas Hacki Tamás. S mintha valami égi jel lenne, úgy fütyült dalosmadárként a művész a réges-régi felvételről. Vidám requiem, életigenlő elmúlás. Valami dobozkát keresett, de nem talált. Valami kis koporsót keresett, de nem talált. Valamit keresett. De semmit sem talált. Aztán megvonta a vállát. Jó lesz neki a puha anyaföld is. Ahogy mindenkinek végső soron.
***
Ahogy – kezében az aprócska tetemmel – kilépett az udvarra, majdnem rálépett arra a kis szőrcsomóra, ami ott gubolyodott a küszöb előtt. Először valami rongynak nézte, de ő sose dobált volna el a portán semmit. Mindennek megvolt a helye. S ahogy ezen gondolkodott, a szőrcsomó hirtelen fejet s lábakat növesztett, majd elnyávogta magát.
Csontsovány süldő macska volt, piszkos, csipás szemű kóbor. Tán alomalja, akinek se tej, se szülő, se gazda nem jutott. Lehajolt hozzá, megsimogatta. A macska hagyta magát, dorombolni kezdett, de szemében nemcsak kedvesség, hanem valamiféle atavisztikus vadság is csillogott.
Megérezte a tetem szagát az emberkézen. Tudta jól ezt az ember is. Régen, amikor még volt macskája, nem egyszer etette kapálásból hazahozott, szántóföldön agyoncsapott egérrel, s más effélével. Elmosolyodott, hogy végül miféle furcsa koporsót talált, s szó nélkül letette a macska elé a madarat.
Aztán csak nézte, nézte, ahogy a bokor tövébe szalad vele, s már enni is kezdi, fél szemmel rá-rápislantva tápláléka adójára, akiről nem tudhatta, nem kéri-e ki a részét a zsákmányból. Az ember csak állt ott, mosolyogva, s nézte a tollcsomósan röpködő, zsigereket nyúzó, hústépő, csontropogtató lakomát. Nem tartott tovább tíz percnél. Végeztével pedig a macska nyújtózott egyet, majd komótosan visszasétált az emberhez, s a lábaihoz dörgölőzött.