Tudnak-e a pókok mosolyogni?
„Én kicsit vagy nagyon szeretni nem tudok, csak egészen, ha szeretek; és nem érem be semmivel, ami az egésznél jottányival is kevesebb.”
(Galgóczi Erzsébet)
Sosem érezte magát szépnek. Nem, ez így nem pontos. Igazából mindig úgy gondolt magára, mint valami ocsmány, csúf fajzatra, aki csak azért jött a világra, hogy osztálytársai gúnyolódásának célpontja legyen, és arra ítéltessen, hogy örökké egymagában éljen, férj és gyerekek nélkül, ostoba sorozatokkal és vicces videókkal áthajtva magát életből a halálba. Aztán meglátta Hébét.
***
Hébé, a tarantula máskülönben fiatal hím volt, s nem volt túl még a nyolcadik vedlésén, amikor egyértelműen meg lehetne állapítani a nemét. Amikor a plázában elsétáltak szüleivel az állatkereskedés előtt, egyből beleszeretett. Némi rimánkodás, valamint egy rögtönzött családi kupaktanács után („Vegyük meg, szívem, neki is kell egy barát” – mondta anyja az apjának) már vitték is haza, hogy az íróasztala bal sarkán álló terrárium legyen az új otthona. Úgy szerette onnantól Hébét, mintha csak egy bájos kiscica vagy egy ölelni való kutyus lenne, hiszen ő gyönyörűnek és kedvesnek látta ezt a nyolclábú szőrgombócot.
És ma először fordult elő, hogy másnak is megmutathatja. Ráadásul pont Dávidnak, akit a tanárnő osztott be tanulópárjának. Dávid amúgy sose csúfolta. Nem mondott rá olyanokat, hogy „mi van, mangalica?”, vagy „leveheted azt a rusnya álarcot, elmúlt farsang”. Ő csak egyszerűen nem látta meg. Mintha nem is volna, mintha nem járnának második éve ugyanabba az osztályba. Mintha nem is venné észre, hogy mindig őt nézi. Mindig. Őt. Nézi.
Most pedig (Istenem, ez hihetetlen) be fognak lépni a szobájába, hogy a logaritmikus egyenletekről tanuljanak. Azaz… a terv ez volt. Mert Dávid, amint belépett az ajtón, egyből a terráriumhoz szaladt.
– Úristenke, egy madárpók! – így, hogy úristenke, nem úristen, és ez annyira cuki volt, hogy csak még jobban fájt tőle a szíve. Miért ilyen aranyos? Miért ilyen szép? És ő miért ennyire…
– Hébének hívják – hebegte. – De… fiú – tette hozzá magyarázkodva (Jézusom, miért magyarázkodik? Ez olyan ciki…). Dávid pedig elnevette magát:
– A nyolcadik vedlés előtt vetted, ugye? Előfordul az ilyen.
Úristenke (már ő is így mondta magában), tudja! TUDJA! Ért hozzá! Izmos, magas, kedves aranyos és… okos. Ez kibírhatatlan. Itt kéne megrepednie a plafonnak, vagy valami Stranger things-es dolognak történnie, mondjuk, előbújna a falrésből egy hatszáz fogú szörnyeteg és megölné őt. Persze Dávidot és Hébét életben hagyná tanúnak, hogy a következő részben…
– Rosszat mondtam? – hozta vissza a valóságba a fiú hangja. – Ne haragudj, nem akartam. Nyilván te is tudtad, én meg itt okoskodom. Pedig te sokkal okosabb vagy nálam.
– Ja, nem, én csak…
– És szép… szép vagy – fejezte be halkan, alig hallhatóan Dávid, mire a szoba megfordult körülötte, mert az lehetetlen, hogy az utolsó mondatot jól hallotta. Aztán – a pillanatnyi adrenalinlöket elmúltával eszébe jutott az a bizonyos rész az Euphoriából.
– Miért csúfolódsz velem? Én rendes voltam hozzád mindig. Pedig te észre se vettél. Soha rám se néztél. Mintha én egy darab nulla lennék a semmi közepén… – és a könnyei, amik kezdetben csak picinyke sós gyöngyöcskék voltak a szeme sarkában, a mondat végére sminket és maradék szépséget lemosva folytak le az arcán.
És akkor olyasmi történt, amiről azt hitte, hogy lehetetlen. Lehetetlenebb, mint hogy a szülei újra megkedveljék egymást, és ne csak kifelé mutassák, hogy minden rendben. Dávid odalépett hozzá, átkarolta, majd a fülébe súgta:
– Már egy fél éve csak rád gondolok. Amióta kijavítottad fizikán a Bartost. Amióta megírtad azt az esszét filmesztétikára a budapesti iskoláról. Amióta… Amióta a menzán a sorban egymáshoz ért a karunk…
Aztán Dávid megcsókolta őt. ŐT! DÁVID!
Miután pár perccel később kibontakoztak az ölelésből, egy röpke, önkéntelen pillantást vetett Hébére, aki… mintha rámosolygott volna.
– Mire gondolsz most? – kérdezte a fiú, ő pedig kacagva válaszolt:
– Semmire. Erre. Ránk.
Nem akarta elrontani. Nem mondhatta el, hogy valójában ez járt a fejében: „Vajon tudnak a pókok mosolyogni?”