Fotó: shutterstock.com/M-SUR
Hirdetés

A kisebbség szó számunkra Trianon óta meghatározó fogalom, amely velünk él hétköznapjainkban, a politikai- és a magánközbeszédben. Ilyenkor az elcsatolt magyarokra gondolunk, ezért ösztönösen pozitív érzelmeket társítunk hozzá.

Aztán elért bennünket is az eleinte csak viccnek tűnő, de később mind komolyabbnak látszó szép új világ, és kiderült, hogy a nagypolitika szintjén ezentúl a kisebbség a devianciával lesz azonos. Minden furcsaság, a normálistól elütő viselkedés, hajlam, adottság pártolandó lett; korábban sosem létezett, ismeretlen kifejezéseket kellett elsajátítanunk, és az ezekhez kapcsolódó tartalmak minél inkább eltértek a hagyományos világképünkkel releváns dolgoktól, annál nagyobb támogatást kaptak „felülről”. 

Egyszersmind a nemzeti kisebbség fogalma inkább szégyenné vált, és a szuverenitásukért, anyanyelvükért, kultúrájukért küzdő mozgalmak üldözendővé váltak. A katalán vagy a skót elszakadást ugyanúgy kriminalizálta a „fősodor”, mint a kárpátaljai, a székely, esetleg a csallóközi autonómiát.

Korábban írtuk


Az EU csatlakozásnak számunkra egyetlen valódi értelme volt: általa reméltük a Trianonban (majd Párizsban) szétszakított nemzetet egyesíteni a gazdasági és politikai határok eltörlésével. 

Az Európai Bizottság most elutasította azt a bő milliónyi aláírással hitelesített kezdeményezést, hogy jogi eszközökkel segítsék az őshonos kisebbségek helyzetét. Nyilvánvalóan egyáltalán nem fontos nekik, ami számunkra talán a leglényegesebb. Ami egyre határozottabban veti fel azt a kérdést: mi közünk nekünk ehhez az egészhez?