Ül a szobában…

„A depresszió nem gyász. A depresszió üresség.”
(Angster Mária)

Ül a szobában, és nem csinál semmit. Ül a szobában és a mobilját nyomogatja. Mobilt nyomogat. Nem csinál semmit. Nem csinál semmit? Dehogynem. Menekül. A second life-ba, ahol nem fenyegetik bukással, ahol nem mondják rá, hogy idióta, hogy bolond, hogy értéktelen, hogy semmire se jó.

Menekülő nemzedék

Amíg mi a kis- és nagypolitikával, a kül- és belharcokkal vagyunk elfoglalva, mellettünk szépen lassan, csendben, mondhatni észrevétlenül felnő egy nemzedék. A menekülők nemzedéke. Azt mondom, mellettünk, valójában azonban nincsenek velünk. Olyanok ezek a gyerekek, mint akik kómába estek, és a lelkük valahol máshol van, valami ismeretlen helyre távozott. Jelen esetben ez az ismeretlen egyáltalán nem ismeretlen. Bitekből és bájtokból áll, terák és hexák alkotta szövevényes rendszerben. Világ ez, ahol ők, a menekülők élnek.

Igen, élnek. Barátokat szereznek, infrastruktúrát teremtenek, olyan szociális hálót alkotnak, aminek külön szabályai vannak. Az első és legfontosabb szabály: ne menj ki a szobából! A szoba jó. A szobában semmi és senki nem bánt. A szoba az átjáró abba a különleges világba, ahol lehetsz valaki, ahol érsz valamit. Ahol rengetegen ismernek és szeretnek. A való életben nincs egyetlen barátod sem? Sebaj! Az Instán négyezer követőd van. Szótlan és magányos vagy a suliban? Az online játékban viszont, ahol az avatarod ismerik, félik, tisztelik, becsülik, te már valóságos sztárrá nőtted ki magad.

Mi, felnőttek

Mi felnőttek… mi, felnőttek pedig nem vesszük észre (vagy inkább nem akarjuk észrevenni), hogy ami a szemünk előtt zajlik, az nem lustaság, az nem gyerekes semmittevés, hanem komoly jel. Annak a jele, hogy valamiért elveszítjük azt, aki számunkra a legfontosabb: a gyerekünket. „Idegesítő”, mondjuk rá. „Kamasz, majd kinövi” – legyintünk ilyenkor. S ha ő az effajta reakciókra dühkitöréssel reagál, bizony, igen gyakran kicsúszik a szánkon, hogy „Bolond vagy?”, „Megőrültél?”. És a lélekgyógyítás helyett büntetéssel szankcionáljuk a tetteit. Tehát még betegebbé tesszük a beteget.

Sajnos az oktatási rendszerben eltöltött félnapok sem segítenek ezen az állapotromláson. És ez nem iskola vagy tanárfüggő. A tanrend és a tanmenet adott. A követelmény úgyszintén. A pedagógus pedig a húsz-harmincfős osztályokban amolyan egyentanítást végez. Nincs idő a személyre szabottságra. Nincs idő külön foglalkozni minden sajátos nevelési igényű gyerekkel: a diszkalkuliással, a diszlexiással, a diszgráfiással, a hiperaktívval, az ADHD-szindrómással… Aztán persze az oktató száján is kicsúszik néha egy-két oda nem illő mondat. Ezek legfélelmetesebbike: „Ha továbbra is így tanulsz, akkor megbuktatlak!”. Ilyenkor pedig a gyerek a szégyentől elkeseredve nem tudja azt mondani, amit valójában kellene: „Ha továbbra is így tanít engem, akkor meg fogok bukni.”

„Problémás” gyerek

Aztán ez a bizonyos „problémás gyerek” egyre problémásabb lesz. A barátok nélkül eltöltött hosszú évek fogékonnyá teszik őt arra, hogy az első adandó alkalommal összebarátkozzon olyanokkal, akik ugyanannyira sérültek, mint ő. Ilyenkor bizony vak vezet világtalant. S ne szépítsük, örülhetünk, ha csak a cigaretta meg az alkohol kerül elő. Mert a túl korai szexuális élet vagy a tiltott szerek használata igen pontosan prognosztizálható a menekülő nemzedék tagjainál. Hiszen ezek is olyan eszközök, amelyek új menekülési utakra vihetnek. Olyan utakra, amik a real life és a second life mezsgyéjén vannak.

Politikai játszmáinkban pedig nem vesszük észre, hogy gyerekeinket sebezzük halálra. A valós klímavészhelyzettel történő valótlan riogatás például számukra valós ok a depresszióra. Akárhogyan is bagatellizáljuk, vagy akárhogyan is alkalmazzuk rájuk azt a klisét, hogy hát ők sokkal gyengébbek volnának, mint mi voltunk az ő korukban. Mert az igazság valójában az, hogy a gyengék mi vagyunk. Nem tudunk, s a legsúlyosabb esetben már nem is akarunk mit kezdeni gyermekeink elgyökértelenedésével, lelki bajaival.

***

Ül a szobában. A mobilját nyomkodja. De valahol, egy másik szobában a fegyvereit készíti elő, hogy csatába induljon és győzzön. Van még három élete, az bőven elég lesz. Még akkor is, ha abban a felnőttek által igazinak hazudott világban, ahová született, az az egy igazi élete teljesen rámegy a harcra.