Utolsó csöngetés
„A jobb sosem jelent mindenkinek jobbat.” (Margaret Eleanor Atwood)
A csöngetésre riadt. De olyan gyorsan, hogy még csak bele se szőtte az álmába, ahogyan azt rendszerint szokta. Az éles zaj ez egyszer kettévágta azt a vékony szövetet, ami az álom és az ébrenlét határán feszült. S ahogy felemelkedett a fotelből (ahova csak úgy a szemeit pihentetni csüccsent le), műszálas otthonkájának anyaga jókorát szikrázott. „Nézze meg az ember, hát olyan gyors vagyok, hogy még szikrát is csiholok itt vénségemre” – mosolygott magában, miközben a bejárati ajtó felé indul.
***
– Gabikám, te vagy az? – kérdezte, pedig tudta jól, hogy igen. Más nem lehetett.
– Igen, Annus néni – hallatszott kívülről, s mikor nyílt az ajtó, már lépett is be nagyot köszönve a nyakigláb, huszonéves fiú, mindkét kezében egy-egy telitömött szatyorral.
– Csókolom! Meghoztam a cuccot – így mondta, a cuccot. És Annus még ezen is jókat derült. Hogy a cuccot. Az ő idejében, ha valaki ilyet mondott volna, biztos huligánnak nézi. Annak a fajtának, aki azt az üvöltős zenét hallgatja, meg ragasztót szippant.
– Kérsz egy finom kávét, Gabikám? – kérdezte, de már kapcsolta is be a gázt a kotyogó alatt, meg se várva a választ. De hát jó előre oda volt már készítve az a kotyogó, hogy pontban délután négykor (plusz-mínusz tíz perc) lefőjön a Gáborka kedvéért.
– Hogy tetszik lenni, Annus néni? – kérdezte Gábor, s közben mobilján elküldött valakinek valahová valamilyen üzenetet, amit Annus eleinte furcsállt, de a hosszú hónapok alatt lassan megszokta. Ilyenek ezek a gyerekek. Fontos dolgaik vannak.
– Köszönöm, kisfiam, elég jól – válaszolta – Délelőtt megnéztem az Operatív Törzset, képzeld, már egyre kevesebben halnak.
– Igen. És úgy néz ki, hétfőtől én is visszamehetek a munkahelyemre. Meg feloldják a tiltásokat. Már nagyon várom.
– Én is. Én is, kisfiam – hazudta Annus, s miközben cukrot tett a kávés csészébe, kissé oldalra fordult. Ne lássa a gyerek a szeme sarkából lefolyó könnyeket.
Aztán észrevétlenül letörölte a könnycseppeket, majd miután odaadta a gondosan kiszámolt bolti költséget, beszélgettek még egy kicsit. Semmiségekről, igazán nem fontos dolgokról. Valóban semmiségekről. Olyanokról, amiket az ember a legjobb barátaival szokott, miközben összegyűlnek kávézni a vendéglő teraszán, vagy ultipartira odahaza, a garázsban, ahol szivarozni is lehet annak, akinek arra van gusztusa. Az ura is szerette azt a fertelmes bűzrudat. Persze odabent sose. Illetve csak sátoros ünnepeken, vagy ha a betegség ágynak döntötte. Máskülönben mindig az erkélyen vagy a barátaival pöfékelt. Ő is már tíz éve, hogy elment. Hogy hiányzik most az a füst…
– Akkor… én most megyek – állt fel hirtelen Gábor, talán azért, mert épp ideje volt, talán azért, mert valami nagyon fontos üzenetet kapott valakitől, valahonnan.
– Menjél, kisfiam! És köszönöm szépen a segítségedet! – kísérte ki az ajtóig Annus.
– Nagyon szívesen, máskor is! Csókolom!
Egyikük se mondta ki, hogy ez volt az utolsó, de mindketten tudták. A tiltásoknak vége, az eddig ráérő emberek újra munkába állnak, a fiatalok élvezik a nyarat, a gyerekzsivaj ismét felhangzik a játszótereken.
„Jól van ez így” – gondolta Annus. Hiszen ez csak egy vírus volt. Persze, hogy legyőztük. Azt a régebbit is csak sikerült tizenhárom évesen, hát ahhoz képest ez csak amolyan ostoba kis kellemetlenség volt. Mert az a régi valójában sose győzetett le. Elvonulásakor mementóként ott hagyta a nyomát Annuson, akinek sose lehetett gyereke. Hát most ez a másik vírus meghozta – ha csak három hónapra is – nemhogy a gyereket, de egyenesen az unokát Gábor személyében, aki két lépcsőházzal arrébb lakik, s akivel annak előtte két szó nem sok, annyit sem beszélt. De hát összeálltak a fiatalok, és segítettek az öregeken. Ebben a mai világban, amit mindenki szid. Pedig nem jobb, de nem is rosszabb a régebbi világoknál.
Csak most vége. Az Operatív Törzsnek is 11 órakor. És Gábor csengetésének is 4 órakor. Másfél évvel ezelőtt komolyan elgondolkodott azon, hogy legalább egy macska kéne. De ha egyszer az is sokáig él. Tovább, mint ő. Egész biztosan tovább.
Buta, buta vírus… Tarthatott volna még…