„Ha nem tudsz szurkolni nekünk, amikor döntetlent játszunk vagy vesztünk, ne szurkolj akkor sem, ha győztünk.”
(Bill Shankly)

Hirdetés
Fotó: MTI/Illyés Tibor

Amit egy nemzet valaha tudott, azt bármikor tudja reprodukálni. Olyasmi ez, mint a sejtemlékezet. A magyar virtusnak, na meg azoknak köszönhetően, akik hittek benne, hogy újra futballnemzetté válhatunk, csapataink most megmutatták a kételkedőknek, hogy szavuk csak szélbe szórt pernye, s megmutatták nemzetüknek, hogy a beléjük fektetett bizalom nem volt hiábavaló.

Borítékolható eredmények 

Miközben honi ellenzékünk egyetlen napra se felejtette el teleharsogni a világhálót, hogy túl sok a stadion, s miután sikeresen megcsáklyázták a magyarországi olimpiát, sportszerető és sporthoz értő szakembereink töretlen lelkesedéssel tették a dolgukat. Ennek köszönhetően a Fradi BL-főtáblás, kijutottunk az Európa-bajnokságra, csoportelsők lettünk a Nemzetek Ligájában, s így a 2022-es vb-hez is közelebb kerültünk. Mindezt egyetlen év leforgása alatt. Ráadásul milyen év leforgása alatt! 

S hogy miért voltak borítékolhatóak ezek az eredmények? Mert a futball olyan sport, amelynek esetében a pénz jó alap a sikerekhez. Hiszen a sporton túl, a tömegszórakoztatáson túl, illetve inkább ezekkel paralel a foci is egy üzlet, méghozzá igen jó üzlet. Ebben az üzletben pedig  a hazai szakemberek, döntéshozók jó irányba indultak. A „talán nem kapunk ki annyira” és a „reménykedünk a döntetlenben” borzalmas és elkeserítő időszaka után először hallottuk azt csapatainktól, hogy „győzni megyünk ki a pályára”. Bárki is volt az ellenfél.

De miért a foci?

A focit nem szerető és/vagy kormányellenes polgár persze ilyenkor azt kérdezi, hogy miért pont a foci? Mire ez a nagy stadionépítési láz? Mi szükség van erre? S bizony ezekre a kérdésekre a legjobb válaszokat maguk az elért eredmények adják. Mindattól függetlenül, hogy ezek az eredmények más, a futballnál jóval nagyobb sikerrátát magukénak tudható sportágak esetében akár még elhanyagolhatók is lennének. Csak hát a futball az a csapatsport, aminek közönség- és nézőcsalogató ereje, világméretű kedveltsége messze túlmutat magán a sporton. A pályán zajló csendes, fegyvertelen, s jó esetben vértelen csaták, a megnyert küzdelmek győztes háborúi mind-mind hozzájárulnak ahhoz, hogy nemzeti öntudatunk, önértékelésünk újra a helyére kerüljön.

Arról nem is beszélve, hogy a már óvodás korban elkezdhető közös játékhoz elegendő akár egy gumilabda, na meg két darab féltégla „kapunak”. S ha utcai cipőben akarja rúgni a bőrt a nebuló, akkor abban fogja. És ha később valódi bőrre vált, s valódi stoplissal szántja a füvet, ugyanazt az örömöt fogja érezni, amit tízezrek előtt a nagyok. Mert pontosan ezt fogja játszani. Hogy ő Nikolics, Szalai, Szoboszlai vagy Dibusz. És már nem Messi, Ronaldo vagy Neymar. Kis szentségtöréssel azt lehetne tehát mondani: jó irányban haladunk ahhoz, hogy újra legyenek Puskásaink, Törőcsik Andrásaink, Nyilasi Tiborjaink, Garabáink. Aki pedig ennek az óriási jelentőségét nem érti, annak amúgy is hiába magyaráznánk.

A siker – orvosság

Ahogyan hiába is magyarázzuk ellenzéki politikusainknak ugyanezeket. Pedig pont az ő ellenszelükben vittük véghez mindezt. A megcsáklyázott olimpia, az állandó stadionozás és más hasonlók szennyzuhatagában tették dolgukat játékosaink, edzőink, szövetségi kapitányaink. S ha jövőre – természetesen a covid-járvány után – százmilliók fogják nézni a Németország–Magyarország-meccset, Portugália és Franciaország budapesti fellépését, és a Nemzetek Ligájában is Európa legjobbjaival csapunk össze, akkor ha el nem is hallgatnak majd ezek a károgó hangok, de mindenki tudni fogja, hogy miről szólnak. Ez  az egyetlen ok pedig nem más, mint mielőbbi kormányváltás, bármi áron. Ha a kormány szereti és támogatja a labdarúgást, akkor nosza, ugorjunk neki, építsük le. Ha kedveli az egyéb sportokat, fúrjuk meg az olimpiát. S ugyanígy van ez a művészetek terén, s nincs máshogyan a gazdasági életben sem. 

Korábban írtuk

Ennek ellenszere tehát csakis egy dolog lehet: a siker. Egyszerűen meg kell mutatni, hogy nincs igazuk ezeknek a folytonosan kételkedőknek, ezeknek a magyarellenes senkiknek. Meg kell mutatni, amit mostanában folyamatosan sikerül is: hogy ez az ország bármire, szó szerint bármire képes, amennyiben hisz magában, és hisz abban, hogy minden cél elérhető. Ahogyan korábban a Ferencváros, szerdán pedig a magyar válogatott is hitt magában, s hitt abban, hogy nincs legyőzhetetlen ellenfél. Mérhetetlen örömet okozva ezzel… s itt jön a legérdekesebb része a történetnek… minden magyar embernek, akár szereti a focit, akár nem. Akár kormánypárti, akár nem. S ha a foci jellemformáló, csoporterősítő, logikát élesítő szerepét nem említjük, íme, itt a legfontosabb: egységet teremt a különböző táborok között. Nemzeti tizenegyünk esetében még a focitáborok között is.

***

Végezetül amellett, hogy minden elismerésem és szívből jövő gratulációm a magyar futballválogatottnak, nem feledkezhetek meg arról, hogy a futballszurkolóknak is megköszönjem azt a hatalmas áldozatot, azt a méltósággal teli beletörődést, ami a távolmaradás miatt valóságos kínként nehezedett rájuk. 

De lesz még teli a Puskás! És ha esetleg néhány FIFA-büntetést be is kapunk pár füstbomba, vagy molinó miatt, egy dologban egészen biztos vagyok: 

Fog még zúgni a stadionban győztes csapatunk tiszteletére a „Hajrá, Magyarország!” meg a „Ria, Ria, Hungária!”