„Ijesztő, hogy mindenki azt állítja, nem felejt, de valójában mindig csak a saját fantazmagóriájára emlékszik vissza. Mindenesetre mindig valamilyen tényre épít a fantázia.” (Agatha Christie)

Hirdetés
Fotó: shutterstock.com/AmateurTraveller

Ahogy azt a szakértők minden fórumon igyekeznek kihangsúlyozni: a vakcina sokkalta jobb, mint a vírusfertőzés akármilyen enyhe lefolyása is. Igen ám, de ezek a bizonyos szakértők azt is mondják, hogy a védőoltásnak – különböző tünetek formájában – lehetnek mellékhatásai. És itt lép a képbe az emberi fantázia, a maga ősi, atavisztikus módján.

***

Ez a bizonyos fantázia márpedig olyan, hogy áldás és átok is lehet egyben. Áldás az egészségesnek, s átok a betegnek. Mert amíg szürke hétköznapjaink során igyekszik képzeletvilágunkat megtölteni az eljövendő idők nagyszerűségének ábrándjaival, addig abban a pillanatban, amikor betegek leszünk, váratlanul, sólyomgyorsasággal csap le ránk, a legrafináltabb gonoszságokat elkövetve ellenünk. 

Emlékszem, úgy ötéves lehettem, amikor unokabátyámék esküvőjének napján belázasodtam. Bizony a hőmérő higanyszála 40 Celsius fok fölé is ment péntek éjjelre, s így nem volt kérdéses, hogy a másnapi szertartást, na meg az azt követő sátoros lakodalmat ki kell hagynom. S ha ez még nem lett volna elég arra, hogy álomba sírjam magam, a magas láz furcsa, démoni veszedelmekkel is megtöltötte elmémet. Az egyikük az a megmagyarázhatatlan félelem volt, hogy egy óvatlan pillanatban bezuhanok az ágy és a fal közötti résbe, aminek alján egy gonosz boszorka vár engem, aki soha többé nem engedi, hogy meghallgassam a Péter és a farkas című meselemezt. Máskülönben is élénk fantáziám erre a réges-régi történetre emlékeztetett engem, miután hazajöttem a vakcina elleni védőoltás megkapása után.

Az első órákban nem éreztem semmi rémeset. És ettől kezdtem magam rémesen rosszul érezni. Arra a ki tudja hol és mikor olvasott cikkre gondoltam, amiben az író azzal foglalkozott, hogy a halála előtt majd minden beteg jobban lesz hirtelen, gondolatai kitisztulnak, s elkezd reménykedni. Aztán persze rögtön el is kezdtem szégyellni magam az ilyesfajta gondolatok miatt. Merthogy kutyabajom se volt. 

Kivéve talán az ingerültséget. Hogy engem még ezek az átkozott mellékhatások is elkerülnek, akárcsak a vírus. S bár utóbbit cseppet se sajnáltam, a mellékhatásokkal úgy voltam, hogy sokkalta jobb lenne megtapasztalni a nem annyira jót, mint tétlenül várni a lehetséges rosszat. Így aztán ebben a fene nagy bajvárásban meglehetősen felbosszantottam saját magamat. De annyira, hogy ettől megfájdult a fejem. Csakhogy nem tudtam, nem tudhattam, hogy vajon a bosszankodás miatt fáj-e, vagy ez már egy mellékhatás? Biztos, ami biztos, ledőltem picit, és hogy időmet hasznos dologgal töltsem, rendeltem egy adag sült húst a közeli étteremből. Akkor még nem tudtam, hogy ez a tettem csak tovább ront majd a helyzeten. 

Korábban írtuk


Amikor ugyanis kiültem az erkélyre, hogy szívjak egy kis friss levegőt (GYEREKEK! NE DOHÁNYOZZATOK!), negyedóra múlva azt láttam, hogy valószínűleg a futár autója érkezett. Csakhogy öt perc elteltével a kocsi motorja még mindig járt, lámpái még mindig világítottak. Ekkor láttam meg, hogy telefonom kijelzője világít. Megnéztem: három nem fogadott hívás. Tárcsáztam az ismeretlen számot.

– Halló, tessék!

– Semmi, már megyek fel – mondta a telefonba egy elhaló hang.

Mikor aztán a bejárati ajtót kinyitva a folyosóra léptem, láttam, hogy jön felfelé a futár, legalább negyven kiló felesleget cipelve, amiből az én rendelésem maximum 30 deka lehetett. 

– Figyeljél már! Ház-HOZ szállítás van, nem ház-BA szállítás… – mondja nekem köszönés nélkül.

– Parancsolsz? – kérdem én tőle megrökönyödve.

– Miért nem veszed fel a telefont? Hívtalak, hogy gyere le.

– Na, ide figyelj, apukám!- mondom, de halántékomon már dagadnak az erek, s végre pontosan tudom, mitől fáj annyira – Ezt úgy mégis hogy gondolod? Ide rendeltem, ide hozod. Vagy, ha nem tetszik, akkor egyszerűen nem veszem át, és rendelek egy másik étteremből. A főnöködnek meg megmondom, hogy azért, mert nálatok házba szállítás van, nem házhoz szállítás.

– De azt se tudom, hol laksz. Mindig elkeveredek. A GPS se mutatja.

– Múltkor is te voltál, akkor megtaláltál. 

– De akkor is először rossz ajtón kopogtattam be. Meg tisztára kifulladtam, ember…

– Hát akkor nem kell futárnak menni. De tudod, ki nem fullad le? A munkatársnőd. Meg hétvégén a főnököd, amikor ő hozza fel a kaját. Úgyhogy ha karriert akarsz csinálni a futárszakmában, akkor ne gyere nekem ezzel a fals dumával! És ha tanácsolhatom, másnak se mondd ezt a házhoz-házba dumát…

– De akkor átveszed a kaját?

– De akkor át. 

– És nem szólsz a főnöknek?

– És nem szólok. 

– Jó, akkor… ne haragudjál már!

– Sajnálom, de nálam csak bebocsátás van, megbocsátás nincs.

Azzal becsukom az ajtót, s még hallom, ahogy fújtatva megindul lefelé, hiszen már abban a kiló-tartományban mozgott, amiben a lefelé menet is fáraszt. 

Én viszont csak arra tudtam gondolni, hogy van-e valami hiba a rendelésben? Mert közben elhatároztam, hogy ha igen, akkor mégis felhívom a főnökét. Csakhogy hibának semmi nyomát nem leltem. Az ételek frissek, forrók, finomak voltak. Aggodalommal csak az töltött el picit, hogy éreztem az ízeket. És olvastam az egyik beszámolóban, hogy valamelyik oltott nem érezte az ízeket, pont, ahogyan covidos betegeknél is előfordul. Ettől egy kicsit ingerült lettem. Másnap viszont arra keltem, hogy a bal karom, ahová a doki az oltást adta, fáj. Kicsit. Nagyon kicsit. És fel is tudom emelni. Pedig az egyik munkatársam azt mondta, hogy az ő egyik munkatársa anyjának a szomszédja nem tudta felemelni a kezét három napig. 

***

A mellékhatások pontosan harmadnapra jöttek. Fejfájás, fülzúgás, szédülés. Egy teljes napig. Elviselhetően. Kifeküdhetően. Banálisan. De azért jó volt konstatálni, hogy ebből se maradtam ki. Elvégre nekünk, íróknak a tapasztalás munkaköri kötelesség. Hozzánk az nem fejhez, hanem fejbe jön.