„Zöldhajú lány”

„Az értelem világos és nincs hatalma másokon, mint a bölcseken. A csalás viszont értelmetlen és éppen ezért van hatalma a sokaságon.”
(Szerb Antal)

Meglehetősen nagy felháborodást váltott ki sokakból, amikor az X-Faktor nevű zenei tehetségkutató egyik műsorának elején a négy zsűritag a napokban elhunyt Kóbor Jánosra emlékezett. A Gáspár Laci által halk, bizonytalan, hamis hangon előadott, szövegtévesztésekkel teli („…zöld hajú lány”) Gyöngyhajú lány a nézők többsége szerint méltatlan volt Kóbor János emlékéhez. De vajon Gáspár Laci hibázott aznap este a legnagyobbat? Nem gondolnám.

Ki kicsoda?

Először is vizsgáljuk meg a két érintett, Kóbor János és Gáspár Laci szerepét! Kezdjük Kóboréval. Kóbor Jánosnak sikerült az, ami eleddig nem sokaknak a Kárpát-medencében. Az Omega együttes révén, valamint a más együttesek által előadott vagy feldolgozott dalai révén túlzás nélkül állíthatjuk, hogy világsztár volt. Egyértelműen meghatározó alakja (vö. arca) a ’60-as évek könnyűzenei szentháromsága, a Metró, Illés, Omega egyik bandájának, amely „triumvirátus” zenészei egytől egyig ízlésformáló erejű, karizmatikus emberekből álltak. Emellett általános és zenei intelligenciája, szakmai alázata, valamint hangi adottságai is arra predesztinálták, hogy mai kifejezéssel élve még ebből az erős mezőnyből is kimagasodjon.

Gáspár Laci egészen más utat járt be. A balassagyarmati zeneszerető roma srác, ha nem is a nyomorból, de egy olyan környezetből ért fel a csúcsra, ahonnan nem volt túlságosan egyszerű az előrehaladás. Kifejezetten jó basszusgitárossá képezte magát, s énekesként is hozta a megbízható, felső-középkategóriás szintet, legalábbis választott stílusaiban, a soulban, a funkyban és az R’n’B-ben, amely stílusok egyébiránt erős keveredéssel jelennek meg a mai könnyűzenében. Stílusbontásban persze vannak, akik túlnőttek rajta, ám azzal a fajta állandó szinten tartással, amivel menedzseli magát, képes volt rá, hogy túlélje a félévente felbukkanó, hirtelen jött kedvenceket.

Mi micsoda?

Erről az alapról kiindulva beszéljünk most arról, hogy mi valójában az X-Faktor? A magát zenei tehetségkutatónak aposztrofáló műsor köszönőviszonyban sincs a valódi tehetségkutatással. Az előre megírt forgatókönyvek szerint zajló válogatás, a dramaturgiailag koreografált székosztó epizódok, a szappanoperákban megszokott, ötpercenkénti katarzissal időzített mentorházas részek, valamint az élő adás sablonosan tematikus epizódjai mind-mind a nyugaton már évtizedes hagyományokra visszatekintő, jól bevált, üzembiztosan működő valóságshow-hagyományokat követik. A műsor ugyanis nem más, mint egy, a beköltözős műsorokhoz képest cizellált valóságshow. És nincs is ezzel baj.

A baj ott kezdődik, amikor az X-Faktort valami másként, valami magasztosként kívánják lenyomni az ember torkán. Nem kell ugyanis különösebb jóstehetség ahhoz, hogy rájöjjünk: a műsor nézettségét minél jobban feltornázó elsődleges feladat mellett a második etap célja a műsorfolyamban felbukkanó énekesek csatorna által teremtett hírnevének minél jobb kihasználása, szigorúan financiális alapokra helyezve a dolgot. Kispórolva így a brandteremtésből a sziklaalapokra helyezett fokozatos építkezést. S nem kell ahhoz különösebb jóstehetséggel rendelkezni, hogy észrevegyük: ezeknek a fiataloknak egyike sem lesz nemhogy világsztár, de még olyan hazai sztár se, aki több évtizeden keresztül ugyanolyan fényességgel ragyogja be a honi popzene egét, mint mondjuk az Omega, vagy maga Kóbor János. 

Ki hibázott?

Gáspár Laci tehát nem énekesként, hanem látványos show-elemként szerepel ebben a műsorban, s a legtávolabb talán attól áll, hogy bármikor bárki mentorának neveztessék. Kiváltképp azért, mert a szakma azon részében, ahol ő tevékenykedik, nem egyéni teljesítmények vannak, hanem minden dal, minden koncert, minden elért eredmény egy komoly szakmai team munkája. Ez a bizonyos, a lemezstúdió szakemberei által alkotott csapat fuzionált az RTL Klub csapatával, akik a licenc segítségével életre keltették a hazai X-Faktort. Itt aztán sem Gáspár Lacinak, sem másnak nincs beleszólása semmibe, beleértve a szakmai dolgokat is. Ha például a mentorházban egy tehetséges, ámde nem túl jól kinéző szereplő jobban énekel dekoratívabb társánál, semmi garanciát nem érezhet arra, hogy ő jut tovább. S ugyanez fordítva is igaz, ha abban az évadban – a nemzetközi trendhez igazodva – kifejezetten csúnya, esetleg valamilyen hibával rendelkező továbbjutót kell élő adásba küldeni.  

Az erkölcsileg leginkább kifogásolható momentumok viszont nem ezek az irányítottnak tűnő továbbjuttatások, hanem az olyan kvázi-rögtönzések, mint amilyen például a Kóbor Jánosra való emlékezés. Ennek semmi más célja nem volt, mint hogy egy új szegmensből vonjon be lehetséges új nézőket a produkcióba. A megvalósítás tehát nem Gáspár Laci éneke miatt volt fals, hanem eleve annak indult, kezdve, hogy mind a négy zsűritag kiállt a színpadra, de csak Laci énekelt. A hirtelen jött felkérés, valamint az, hogy általam nem bizonyíthatóan, ám érzésem szerint Gáspár Laci által is hazugnak tűnő tiszteletadás ezt a borzalmas végeredményt szülte. 

***

Gáspár Laci az őt ért támadás után közösségi oldalán ezt a Mikeás profétától vett idézetet posztolta: „Ne örülj, én ellenségem! Elestem ugyan, de felkelek, mert ha még a setétségben ülnék is, az Úr az én világosságom!”

Ezt a reakciót két ok szülhette. Az első lehetőség, hogy a műsor know-how-ja miatt ő sem engedhet meg magának őszinte reakciókat, hiszen ezzel saját szerződését, saját gázsiját veszélyeztetné. A második variáció, hogy a nézőknek tudatmódosítóként gyártott tartalmak egy idő után magukra a készítőkre is tudatmódosítóként hatnak, így már ő is elhiszi, hogy amiben szerepel, az egy zenei tehetségkutató, ő pedig egy mentor. 

Szomorú ez az egész. Mert abban az egyben egészen biztos vagyok, hogy aznap este Kóbor János is csak mint látványos show-elem jelent meg a kivetítőn.