Céltalan pusztulás

A Várkert Bazár első vázlatait Feszl Frigyes és Reitter Ferenc rajzolta, ám a tervezést végül Ybl Miklósra bízták, aki a legfőbb elemeket átvette Reittertől, így az árkádsort, a hangsúlyos középületet, az oszlopos pergolákat. A pazar díszítmények kivitelezésében az ország ipar- és képzőművészeinek színe-java részt vett: Huszár Adolf faragta a gloriett szobrait, Than Mór festette a pavilonok freskóit, Zsolnay Vilmos gyártotta a kerámiadíszeket, Jungfer Gyula a kovácsmunkákat. Ám az Erzsébet királyné számára épített és 1882-ben átadott Várkert Bazár sorsa már a kezdetekkor megpecsételődött.

– Azért született, hogy építészetileg reprezentatív módon rendezzék a Várhegy oldalát – mondja Schulek János, a Budai Vároltalmazó Közhasznú Alapítvány elnöke. S valóban, az építészettörténet szerint az eklektikában ritkán találkozni olyan alkotással, amelyik ennyire következetesen alkalmazkodik a helyszín természeti adottságaihoz. – Funkciót azonban utólag kerestek hozzá. Elsősorban a királyi palota dunai fogadóépületének szánták, bazárként pedig a budai part promenádjának a pesti korzó mintájára, de nem sikerült átcsábítani a vevőket, és a kereskedők néhány év múlva kiköltöztek.

A 18 ezer négyzetméteres épületegyüttes azóta számos, de sosem jelentéktelen szerepet töltött be a Magyarország kulturális és közéletében. 1890-től itt helyezték el a Történelmi Arcképcsarnokot, amit a falak vizesedése miatt öt évvel később át kellett költöztetni a Magyar Nemzeti Múzeumba. Így aztán a művek helyett a művészek, főleg szobrászok költöztek a bazár egyik részébe, jó százhúsz évre.

Elsőként 1884-ben Stróbl Alajos kapott itt műtermet, és itt kezdte Fadrusz János is a kolozsvári Mátyás-szobor mintázását. Valószínűleg itt alkotta Ligeti Miklós az Anonymust, és több művész is itt dolgozott a Millenniumi emlékmű szobrain, míg a huszadik század második felében például Varga Imre is itt alkotott. Emellett a két háború között más részeket protokolláris célokra, diplomaták fogadására használtak, illetve az egyik, bérpalotának szánt épületben működött a Fiume Szálló, ahol kialakult egy budai irodalmi kör, többek között Móricz Zsigmond és Szabó Dezső részvételével.

A hatvanas évektől vált igazi közösségi térré a Várkert Bazár. A „magyar dolgozó nép áldozatkész munkája nyomán” kalákában újították fel, bár nem kifejezetten szakszerűen, ekkor betonozták le például a rámpákat és a Várkert felé eső területet. A kádári konszolidáció jegyében 1961-ben nyílt szolid szocialista zenés-táncos Ifjúsági Művelődési Park aztán a beatkorszak kezdetével progresszív irányt váltott, időnként olyan underground együtteseknek helyet adva, mint a Kex és a Syrius. Itt játszott az Illés és az Omega, majd a magyar rockzene második nagy hullámában a Piramis, a Mini és a P. Mobil. Itt lett ismert az Edda, a Hobo és a Beatrice is.

1980 májusában azonban az Edda koncertjén a bejárati kőkorlát rázuhant néhány fiatalra. Ekkor egy évre bezárták, s 1984-ben, Elektronikus temetés címen a P. Mobil játszotta az ifi parkban az utolsó koncertet. Azóta a Várkert Bazár kapujára végleg lakat került, ám az ötletek előtt nyitva állt: 1982-ben itt kapott volna helyet a Skála-bazár, az udvarba épített üvegpavilonba régiségboltokat terveztek, sőt a műkincskereskedés központja is lehetett volna. Ám 1988-ban, amikor a Világörökség része lett, már ezek is lekerültek a napirendről.

A Várkert Bazár ugyanakkor nemcsak e dicsőséges listán szerepel, hanem a világ száz legveszélyeztetettebb műemlékei között is jegyzi a nemzetközi szakma, egyébként olyan épületek mellett, mint az indiai Tadzs Mahal vagy az isztambuli Hagia Sophia. Néhány éve a szobrászműtermeket kiköltöztették az árkádsorból, miután a Fidesz-kormány 1999-ben úgy döntött, privát tőke bevonásával oldja meg a pusztuló épületegyüttes tarthatatlan helyzetét. A kezdeményezés szerencsétlen története jól példázza, hogy az állami feladatokat átvállaló befektető nem nyújthat mindenki számára megfelelő kiutat, hiszen a műemléki felújítás költségei igen magasra rúgnak, a megtérüléshez ezért jövedelmező funkciók beépítésére van szükség. A kiírt pályázatok érdektelenség miatt rendre eredménytelennek bizonyultak, mígnem tárgyalásos eljárással választották ki a kanadai-angol alapítású Foundation Kft.-t, amely vállalta volna a teljes rekonstrukciót, illetve azt is, hogy a számára nyereséget termelő funkciók nagy részét a föld alá építi, nem zavarván az épület látványát. Viszont cserébe a cég hatvan évre ingyenesen megkapta volna a haszonélvezeti jogot, majd további harminc évig bérleti díjért üzemeltethette volna az ingatlant. Az exkluzív, 42 ezer négyzetméteres építmény – wellnesközponttal, mélygarázzsal, konferenciateremmel, éttermekkel, galériákkal, irodákkal – összesen 18 milliárd forintba került volna, amiből 4,5 milliárd lett volna a rekonstrukció. Ám a végleges szerződéskötésre soha nem került sor, többek között azért, mert az eredeti tervek módosulása után túlságosan „plázaszerűvé” vált volna, amit a hely szelleméhez méltatlannak tartott nemcsak az első kerületi önkormányzat, hanem az a száz értelmiségi és közéleti személyiség is, akik nyílt levélben tiltakoztak a terv ellen.

Summa summarum, az államot most perlő vállalkozás hétszázmillió forintot költött a megbukott elképzelésre, az állam pedig másfél milliárd forintot a bazárhoz tartozó bérházak lakásainak megváltására és a pályázatokra. S ezen ügy kapcsán indított fegyelmi eljárást is Nagy Gábor első kerületi polgármester ellen alpolgármestere, az MDF-es Vaskor László – egyébként politikai okokból és eredménytelenül.

Azóta csak idén nyár elején látszott újra mozdulni a Várkert Bazár sorsa. A Budavári Nonprofit Kft. ugyanis nyilvános pályázati felhívást tett közzé a bazárra „szabadtéri területi rendezvényhelyszín kialakítása” céljából hároméves bérleti szerződéssel. A befektető feladata immár nem a műemléki rekonstrukció, csupán az állagmegóvás lenne, „a veszélyes részek megerősítése vagy szakszerű visszabontása”. Ezért jelenhetett meg a sajtóban olyan – egyébként téves – titulus is, hogy romkocsma lesz az építményből.

– Egy befektető mindig azt nézi, mennyi térül meg a költségeiből, ezért én is úgy gondolom, hogy nagyrészt állami forrásból kellene megvalósítani a Várbazár helyreállítását. Jelenleg azonban az országban nincs lobbiereje az örökségvédelemnek – mondja Szőke Balázs, a Budavári Nonprofit Kft. vezetője.

Az ICOMOS, a Műemlékek és Történeti Együttesek Nemzetközi Tanácsa, az UNESCO szakmai szervezetének Magyar Nemzeti Bizottsága is a Várbazárnak adta idén a citrom díjat, de a magyar államnak még ez sem nyitotta fel a szemét.

– Két lehetőségünk van: ülünk rajta, és megvárjuk, míg összedől, vagy legalább az állagmegóvást megoldjuk – érvel Szőke.

Csakhogy ez nem jelentene megoldást a magyar ipar- és képzőművészek pusztuló alkotásainak. Talán ezért is osztják többen a másik véglet nézeteit, miszerint ideiglenesen múzeumba kellene vinni mindent. Dr. Mezős Tamás, a Kulturális Örökségvédelmi Hivatal (KÖH) elnöke is úgy látja, az oszlopokat és szobrokat, a Zsolnay-kerámiákat szakszerűen le kellene bontani és raktárba szállítani. Az elnök az új hasznosítási tervről szólva pedig azt is elmondta, becslése szerint az állagvédelmi munkák is mintegy százmillió forintot tennének ki, ami nem valószínű, hogy három év alatt megtérül egy befektetőnek.

– A Várbazár hasznosítása azért nem valósul meg, mert egyszerűen nem lehet többet kihozni ebből az épületből, mint ami benne van. Tudomásul kell venni, hogy ez a műemlék nem alkalmas például szállodának, mint ahogyan az egyik terv szerint hasznosították volna. A Várbazár és a kertek olyan értékét jelentik a palotaegyüttesnek, amelynek hasznosítását nem lenne szabad üzleti alapon tervezni. Megoldást az jelentene, ha végre születne egy egységes koncepció az egész Budai Várra, meghatározva az együttes elemeinek hasznosítási módját, konszenzust teremtve az összes szereplő, vagyis az I. kerületi önkormányzat, a vagyonkezelő, a KÖH és az állam között – állítja Mezős Tamás.

E konszenzusra egyelőre azonban nincs esély. Sőt, miután az elmúlt hetekben, hónapokban egyre aggasztóbb híreket lehetett hallani a Vár állami tulajdonú épületeinek hasznosításával kapcsolatban – így az egykori Várszínház és karmelita kolostor luxusszállóhellyé alakításáról is –, az első kerületi önkormányzat egyszerűen változtatási tilalmat rendelt el a Budai Vár Palota teljes területére és környezetére, megunva az „ad hoc hasznosítási elképzeléseket”, s keresztülhúzva minden állami számítást. A korlátozás három évig vagy az új szabályozási terv elfogadásáig marad érvényben. Az első kerület most lényegében kivárásra játszik.

– Azt szeretnénk elérni, hogy egységes, az egész Várra vonatkozó fejlesztési stratégia készüljön, és ne befektetői körök határozzák meg a hosszú távú jövőjét – mondja Aczél Péter, a Budavári Önkormányzat főépítésze. – Elképzelhetetlenek és erkölcstelennek tartjuk, hogy egy területet kikanyarintanak a Várkert Bazárból, és azt oda akarják adni hasznosításra. Egy haldokló műemlékből pénzt kihúzni erkölcstelen – mondja Aczél Péter, aki szerint mivel kiemelt presztízsű helyről van szó, csak olyan tervek jöhetnek szóba, amelyek méltók az épülethez. – A Várkert Bazár a magyar államé, és a Budavári Nonprofit Kht.-nek mint a műemlék kezelőjének lenne a feladata, hogy az állagmegóvással foglalkozzon. A Várbazár bezárása óta, huszonöt éve nem merült föl a műemlék ideiglenes helyrehozatala, miért pont most olyan fontos ez? – teszi fel a kérdést Aczél Péter, aki szerint a Budavári Nonprofit Kft. ötletszerűen próbálja hasznosítani a különböző első kerületi épületeket.

– Mi legfeljebb csak három évre adhatjuk bérbe hasznosításra az épületeket – szögezi le Szőke Balázs. – Az elmúlt években működési költségvetésünk folyamatosan csökkent, idén huszonöt százalékot zárolt a kultusztárca. Ismerem a fejlesztési forrásokat, a Közép-Magyarországra költhető uniós pénzek nagy részét lehívták, így előreláthatólag évekig nem jut pénz a Vár felújítására. Idén pedig többek közt nem lesz pénz az Nemzeti Galéria műkincseinek a hűtésére sem, ami szintén a vagyonkezelő feladata.

Szőke Balázs szerint közösen átgondolt terv lehetett volna az a tízmilliárd forintot érő uniós projekt, amit azonban márciusban a Bajnai Gordon vezette Nemzeti Fejlesztési Minisztérium a gazdasági válságra hivatkozva visszavont. A pénz azért is úszhatott el, mert a kerület tavaly novemberben változtatási tilalmat rendelt el a Honvéd Főparancsnokság épületcsonkjára, megakadályozva ezzel, hogy a szerintük összecsapva kivitelezett átépítési tervek megvalósulhassanak. A minisztérium pedig válaszul elvonta az egész Budavárra szánt pénzt.

Schulek János, a vároltalmazók elnöke mindemellett arra is felhívja a figyelmet, hogy nem csupán állami anyagi támogatásra, de egy valóban átgondolt koncepcióra van szükség ahhoz, hogy a Várbazár visszakapcsolódhasson Budapest vérkeringésébe. A turisták megszokott útvonalai ugyanis főként a palota és a Mátyástemplom közötti területre korlátozódnak. A turistabusz-forgalom szabályozásával a gyalogosútvonalak végcéljaként a Várkert Bazárt kellene megjelölni, megmutatva így az alig ismert Cortina-falat és Vízhordó lépcsőt, ahol a Kempelen Farkas által, archimédeszi csigákkal létrehozott vízellátó rendszer van. Kikötőt is lehetne építeni, hiszen annak idején Erzsébet királyné is itt sétált fel a Várba, amikor gőzhajón érkezett Budapestre. Emellett olyan kulturális és vendéglátó funkciójú közösségi térként kellene működnie a Várbazárnak, ami felveszi a versenyt a pesti teraszos központokkal, a Liszt Ferenc térrel vagy a Ráday utcával.

A környék egyelőre kieső helyszín, a bazárral szemben álló Casino is tönkrement nemrég. Schulek János úgy látja, a gazdasági válság okán most a fogyasztók részéről sincs igény a szabadtéri helyszínek bővítésére. Egyszóval mindenki egy jobb kor beköszöntére vár, amikor lesz állami pénz és akarat, hogy újra, teljes pompájában birtokba vehessük a Várkert Bazárt. Csakhogy a pusztulás nem áll meg, s lassan az enyészeté lesz a műemlék.

A bejáratok bedeszkázva, az udvaron a ledőlés veszélye miatt lebontott oszlopok, oszlopfők hevernek, a sitthalmokat elburjánzott gaz tarkítja, az északi oldalon pedig betemetetlen régészeti ásatás nyomai, egy-egy szétgurult ágyúgolyó jelzi, hogy a XV. században ágyúöntő műhely működött itt. A gyönyörű díszek közül mára csak néhány hirdeti az egykori szép napokat, a freskók darabokban potyognak, a kőkorlátokat fémhevederek és fagerendák fogják össze.

– Narkósok járnak ide, úgy kell őket kizavarni – panaszkodik a biztonsági őr.

A régi patinás falakat falfirkák csúfítják el, a Zsolnay-kerámiák alatt a hajléktalanok takarói is jelzik, az épületnek csak egy gazdája van, a könyörtelen idő.

Szerkesztő: 
Fehérváry Krisztina, Szentei Anna