– Ön régi zenével foglalkozik, így a beszélgetésünk elején talán nem árt tisztázni, mit is értünk pontosan régi zene alatt?

– A régi zene elnevezés az angol early music vagy a német alte musik magyar fordítása. A zenetudósok szerint minden olyan európai zene régi zenének számít, ami antik, de valójában a középkori zenétől a reneszánsz, a barokk muzsikán át a bécsi klasszika zenéjéig bezárólag sorolják ide a műveket és szerzőiket. A darabok megszólaltatása historikus, azaz korhű hangszereken történik, leginkább visszaadva a szerző által megalkotott korabeli hangzásképet. Mindehhez a mai zeneművésznek egy olyan előadói praxist kell tanulnia és elmélyítenie, ami biztosítja az adott időszak zenei nyelvezetének ismeretét, stílusbeli jártasságot és az autentikus hangszerek megszólaltatásának technikai követelményeit.

– Ezek szerint a ma használt hangszerek teljesen különböznek mondjuk a barokk kor hangszereitől?

– A legtöbb barokk hangszer felépítése valamelyest eltér a mai rokonaitól, de vannak olyan formák, amelyek azóta is őrzik a régi hagyományokat. Ilyen például a hangszerem, a hegedű formája, amely a tizenhatodik században született Itáliában és azóta sem sikerült tökéletesebb formát alkotnia senkinek. Ezzel szemben a vonó rengeteget változott a barokk korszak alatt is. Eleinte igen ívelt forma volt, majd a mai hegedűvonó homorúbb és hosszabb pálcája csak az 1800-as években született meg.

– A régi zenész tehát egyfajta restaurátor?

– Pontosan így tudnám szemléltetni: előadó, zenei restaurátor, kutató és egy kicsit időutazó is egyben. Természetesen a régi zene esetében ugyanúgy jelen van a művészi interpretáció, mint a romantikus zenében, de itt többségben van a rekonstrukciós elem. Fontos megemlíteni, hogy a régebbi századokban mindig csak az akkor aktuálisan, sokszor rendelésre megírt zenéket hallgatta a közönség és játszották az előadók. Sok esetben maga a zeneszerző volt az előadó is, vagy legalábbis részt vett az előadásban – ezt a mai kortárs zenéhez tudnám hasonlítani. Ez a két hivatás ma alapvetően elválik egymástól, a zeneművészek nagyon nagy része csak előadóművész és zeneszerzéssel nem foglalkozik. Ráadásul egyfajta multikulturális repertoárral rendelkeznek és nem specializálódnak, hanem szintézisre törekszenek. A korhű hangszereken való játék egyfajta időrendi szemlélet, amelyet jó lenne integrálni a középfokú hangszeres oktatásba már a konzervatóriumoktól kezdve, reflektorfénybe állítva egy-egy korszakot akár külön-külön is. Így a fiatalok már korábban megtanulhatnák egy-egy kor zenei nyelvezetét, sokkal komplexebb képet kapva az általuk tanult hangszerek repertoárjáról, a részletekről.

– Miért döntött annak idején a régi zene mellett?

– Amikor még Szegedre jártam, működött ott egy kis csapat, a Musica Parlante, Meszlényi László tanár úr vezetésével. Ez a kis kamarazenekar az iskola keretein belül működött modern, azaz nem autentikus hangszerekkel. Így ismertük meg az ő nagy szerelmét, a régi zenét. Meszlényi tanár úr, aki az idén 80 éves, Nikolaus Harnoncourthoz járt kurzusokra, kutatott, számos bakelitet gyűjtött össze, eredeti nyelven mutatott be nekünk traktátusokat, rengeteg izgalmas dolgot tanultunk tőle. Ezzel a csapattal állítottunk színpadra a régi zene nyelvén fontos darabokat, például Bach Brandenburgi versenyeit, barokk oratóriumokat, passiókat, szviteket, versenyműveket, olyanokat, amiket mások is bemutattak már, csak egészen más előadói stílusban, megalapozva ezzel az akkor még láthatatlan jövőt. Az együttes neve is jól tükrözte a koncepciót: Musica Parlante, azaz a beszédszerű zene. A retorika ugyanis fontos szerepet kap az általunk használt nyelvezetben. A közös munka ránk gyakorolt hatása elképesztő volt, a csapat nyolcvan százaléka ma régi zenész.

– Ma, amikor már ön is tanít, gyakorlatilag ezt adja tovább a növendékeinek?

– A lelkesedés jó része még mindig a szegedi időkből táplálkozik, aztán tanulmányaimat Milánóban és Palermóban folytattam két fantasztikus mesternél, Enrico Gattinál és Enrico Onofrinál. A szakmai képzést náluk már historikus hangszeren folytattam. 2007-ben vehettem át barokk hegedű mesterdiplomámat. Természetesen a szakmai tapasztalatokat továbbra is gyűjtöm azokban a kamarazenei formációkban és zenekarokban, ahol jelenleg játszom és tovább is adom ezeket, amikor tanítok.

– Művésztársaival együtt nyaranta Régi Zene Akadémiát szerveznek. Mi indította önöket ennek a műhelynek az létrehozására?

– Jómagam már korábban is tanítottam hasonló jellegű nyári kurzusokon itthon, Tokajban, Bélapátfalván és Agárdon, ahol nagyon jól éreztem magam, de ezek a kurzusok azóta sajnos megszűntek. Ezek után határoztuk el Dinyés Somával, aki basso continuo és kamarazene-kurzust tart nálunk, egyébként pedig a Bartók Béla Konzervatórium tanára, hogy létrehozunk egy olyan mesterkurzust, ami családias és nagyon intenzív. Korábban ugyanis azt láttuk, hogy a kezdeményezések végül mindig egyfajta „nagyipari” képzésbe fordultak át. Bár igyekeztek a szervezők ezt a folyamatot megállítani, mégis megszűnt az a bensőséges hangulat és összetartás, ami korábban jellemezte őket és ezért lehetetlenné vált, hogy egy-egy tanítvánnyal elmélyülten foglalkozhassunk. Miszlán kiemelten fontosnak tartjuk, hogy a délutáni kamarazenélés után minden este legyen zenekari próba, amikor mindannyian együtt zenélünk, ami által erősödnek az emberi kapcsolatok és maga a közösség is. Elkötelezett és elsőrangú tanárainkat mindenképpen megemlíteném, ők Januj Anna, Urbanetz Kristóf és Máté Balázs.

– Milyen háttér segíti a munkájukat ma Magyarországon? Rendelkezésre állnak például pályázati források ilyen jellegű nyári kurzusok számára?

– Próbálunk pályázni, de nagyon nehéz így anyagi forráshoz jutni. Leginkább a települési önkormányzatoktól számíthatnak támogatásra azok, akik hasonló fába vágják a fejszéjüket. Mivel azonban az általunk helyszínül választott Miszla egy igen kicsi település, ezért itt erre nincs lehetőség. Egyelőre önerőből tartjuk fent a tábort, amiben hatalmas segítséget biztosít számunkra a Makay-házaspár, akik a kurzus otthonaként szolgáló gyönyörű barokk Nemeskéry Kúria tulajdonosai, mecénásaink és vendéglátóink. Természetesen a mai gazdasági helyzetben a diákoktól sem akarunk a szükségesnél nagyobb részvételi díjat kérni, hiszen akkor a hazai tanítványainkat elriasztanánk a kurzustól és csak a külföldieknek szólna a program, holott a célunk éppen az, hogy a magot itthon is elvethessük. Most úgy tűnik, sikerült egy ideális egyensúlyt létrehozni, hiszen jelen vannak a tehetséges fiatal magyar tanítványok és a külföldi növendékek is. Sőt, sok olyan visszajelzést kapunk, amely arról tanúskodik, hogy vannak olyan magyar fiatalok, akik pár éve részt vettek valamelyik kurzusunkon, és ma külföldön gyarapítják a tudásukat, válnak egyre kiválóbb művészekké.

– Néhány nappal a beszélgetésünk előtt Fertődön járt, ahol épp olyan művészek adtak koncertet, akik magyarként a nagyvilágban szolgálják az egyetemes kultúrát.

– Így van, ezt nagyon jó kezdeményezésnek tartom, hála érte Rácz Márton zenei művészeti igazgatónak. Az Esterházy Hofkapelle korhű hangszeres zenekar alapját olyan magyar művészek alkotják, akik külföldön működnek, de ilyen kimagasló programokra hazajönnek és megmutatják, milyen értékekkel bírnak. Az Eszterházy Vigasságokon az Európában élő magyarokkal, közép-európai zeneművészekkel és világsztárokkal is találkozhatunk.

– Minek köszönhető az, hogy egy művész, aki olyan világhírű sztárokkal játszik együtt, mint Cecilia Bartoli vagy Philippe Jaroussky, a legkiválóbb itáliai régizene-együttesek tagja és rendszeresen Európa leghíresebb koncerttermeiben fordul meg, s aki boldogulna a világ bármely pontján, mégis itthon, Budapesten akar élni?

– Nagyon szeretem ezt a várost. Függetlenül attól, hogy jelenleg szinte kizárólag külföldön dolgozom, én magyar vagyok és a kötődés nagyon fontos számomra. Bárhová megyek, magyar hegedűművészként megyek és igyekszem elvinni az ország jó hírét. Mindig örömmel dicsekszem azzal, hogy itt milyen sok tehetséges ember van. Egyébként, hála Istennek, ezt sokszor nem is kell elővezetnem, mert tudják a meghívóim maguktól is. Attól függően persze, hogy milyen közegben fordulok meg, vannak, akik magyar sakkozókat ismernek, mások tudósokat, zeneszerzőket, képző- és előadóművészeket vagy sportolókat említenek rögtön. Volt olyan is, aki magyar filmrendezőt ismert. Nekem nagyon fontos, hogy az útjaimat követően hazajöhessek, a családommal lehessek, feltöltődhessek és találkozhassak a barátaimmal, hiszen ide tartozom. Ezt sosem felejtem el és azt sem, hogy honnan indultam és hogy milyen sokat köszönhetek ennek az országnak és szeretteimnek.

– Miért nem jut el a nyilvánosság szélesebb köreihez például az a tény, hogy kiváló régizene-előadóművészeink vannak Európában?

– Azt csak sejtem, mi alapján dőlhet el, hogy ki szerepelhet és ki nem a média fősodrában. Természetesen nemcsak a régi zene művelői közül kerülnek ki azok, akik számára szinte lehetetlennek tűnik áttörni ezeket a falakat, hanem a legkülönbözőbb művészeti ágak képviselői is idetartoznak. Az vitathatatlan, hogy valami oknál fogva perifériára szorítottak minket, világjáró kreatívokat – talán egyfajta irányított gondolkodás mellett, újságírók tömegei mintha nem kapnának utasítást arra, hogy bemutassanak sokszor világszínvonalú értékeket a magyar közönségnek.

– Külföldön mozogva mit tapasztal, mi az általános vélemény Magyarországról? Egyáltalán: mennyit tudnak a magyar kultúráról?

– A külföldiek nagyon jó véleménnyel vannak a magyar kultúráról és megbecsülik azt. A komolyzenével foglalkozók tudják, hogy éltek itt olyan zenei óriások, mint Liszt Ferenc, Bartók Béla vagy Kodály Zoltán, aki kidolgozta az úgynevezett Kodály-módszert, melynek köszönhetően minden gyermek vidáman szolmizálva tanul énekelni az iskolában. Tudják, hogy a kórus, a hangszeren való játék, az olvasás, a színházba járás, a zenehallgatás, a művelődés és a hagyományaink őrzése fontos nekünk, és úgy ítélik meg, hogy a magyar átlagember a kultúra terén tájékozottabb, mint a nyugat-európai átlag. Viszont tisztában vannak azzal is, hogy például a nyelvtanulással vannak problémáink és e téren sok országhoz képest még le vagyunk maradva. Amikor a jelenlegi kulturális helyzetről akarnak tájékozódni, meg szokták kérdezni tőlem, hogy hány színházi előadás, hány művészmozi van Budapesten, vagy éppen hány koncert van egy nap. Amikor válaszul kezükbe adok egy koncertkalendáriumot, vagy egy kulturális ajánlót az adott időszak kínálatáról, megdöbbennek a választékot látva. A híres Milánóban például, ahol egy ideig éltem és tanultam, egy nap nincs annyi kulturális produkció, mint Budapesten. Ennek a lüktetésnek, sokszínűségnek, gazdagságnak a fenntartása miatt is nagyon fontos, hogy az állami és magánmecenatúra egyaránt támogassa a kultúra kis köreit, az értékes kis műhelyeket. Fontos lenne ezen kívül, hogy – miként a tudományban erre már létrehoztak egy nagyon jól működő programot – a külföldön működő fiatal tehetségeinket egy erre szakosodott intézményen, pályázati lehetőségen keresztül hazacsábítsuk és itthon biztosítsunk számukra megfelelő környezetet tehetségük kibontakoztatásához, az alkotáshoz.

Vágvölgyi Gergely

Tóth Mónika

hegedűművész és tanár

1974-ben született Hevesen

Zenei tanulmányai és tanárai: 1981–1988 Állami Zeneiskola Heves (Szabó Tivadarné) 1989-1992 Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem Szegedi Konzervatóriuma (S. Dobos Márta) 1993–1997 Szegedi Tudományegyetem Zeneművészeti Kar (Masopust Péter, Huszár Lajos) 1999–2001 Milano, Accademia Internazionale della Musica – Villa Simonetta, régizene-specializáció (Enrico Gatti, Lorenzo Ghielmi, Diego Fratelli) 2004–2007 Palermo, Conservatorio Vincenzo Bellini, barokk hegedű mesterdiploma (Enrico Onofri, Giovanni Antonini)

Rendszeresen játszik európai barokk zenekarokkal és kamarazenei formációkkal, úgy mint Barocchisti, Ensemble Zefiro, Accadmia Bizantina, Il Giardino Armonico, Dolce e Tempesta, Europa Galante, Capella Leopoldina Graz, Barucco Wien, Neue Hofkapelle Graz, Accentus Austria, L’Eclisse, Estro Cromatico. Híres európai fesztiválok résztvevője mint kamaraművész.

Díjai: 2000-ben második helyezést ért el a Premio Bonporti Rovereto nemzetközi kamarazene-versenyen, 2001-ben a magdeburgi I. Telemann Wettbewerb harmadik díjasa.