A két nevet – Liszt és Cziffra – nehéz külön említeni, főleg azoknak, akik hallották Cziffrát Liszt-darabokat játszani. Cziffra nemcsak pontosan lejátszotta a magyar szerzők műveit, hozzáadta mindazt, amit a komponisták érezhettek műveik alkotása közben. Virtuóz volt, amellett kiváló tanár, mesterkurzusaira özönlöttek a világ minden tájáról a tanulni, fejlődni vágyó zongoristák.

Milyen ember volt? Zárkózott, kevés beszédű, társaságban is magányos, örökös álomban élő, családszerető, igaz magyar ember. Az életet úgy fogadta el, ahogy a Teremtő rámérte; mélyen vallásos volt. Igazán csak akkor roppant meg, amikor egyetlen fiát, a már felnőtt karmestert és zongoristát tragikus körülmények között elvesztette. Fia halála után soha nem lett olyan, mint volt.

Zaklatott utat járt be. Szülei Franciaországban éltek, zenészek voltak. Az első világháború után mint magyar állampolgárokat kiutasították őket, így Cziffra György 1921-ben már Budapesten született. A feneketlen mélységű angyalföldi nyomorból csodagyerekként tűnt fel: ötévesen már cirkuszban lépett föl, apja kísérete mellett. Dohnányi Ernő jóvoltából került a Zeneakadémiára, ahol tanárai Keéri-Szántó Imre, majd Ferenczy György voltak, kamarazenét pedig Weiner Leónál tanult.

Az „előkelő” művészvilág nehezen fogadta be, ezért különböző lokálokban lépett fel, mígnem 1942-ben behívták katonának; ekkor már nős, felesége, Soleilka Abdin hűséges társa egy életen át. Évekig viselte a mundért, zongorát ez idő tájt nem is látott.

Amikor 1945-ben leszerelték, ismét a pesti éjszakák zenés szórakozóhelyeinek sztárja lett. Virtuozitása, improvizálóképessége egyedülálló volt, segítséget mégsem kapott senkitől. Akkor határozta el, hogy külföldön próbál szerencsét.

1950-ben vágott neki a határnak, ám az ÁVH emberei elfogták. Fizikai bántalmazások után egy büntetőtáborba vitték, ahol kőtömböket hordattak vele. Mire 1953-ban kiszabadult, kezei tönkrementek, az ávósok kalapáccsal ütötték az ujjait.

Ismét lokálok következtek, mígnem a Népművelési Minisztérium egyik vezetője segítségével pódiumra léphetett. Koncertjein zsúfolásig megtelt a nézőtér, és rajongó tapssal ünnepelték. Így érkezett el 1956. október 22-e, amikor Bartók II. zongoraversenyét játszotta.

„A közönségből úgy tört ki a taps, mint az izzó láva” – írta később. Egyik érzelmi előkészítője volt az október 23-i eseményeknek. A határok megnyitásakor elhagyta az országot, és alig tíz nappal ezután már Bécsben adott nagy sikerű koncertet.

André Malraux akkori kulturális miniszter hívta Franciaországba. Először Chaise Dieu-ben, majd Senlisben telepedett le. Itt Malraux segítségével megvásárolt egy XII. századi romos királyi templomot, ahol létrehozta a Cziffra-alapítvány Liszt Ferenc nevét viselő auditóriumát. Ez az általa „művészetek templomának” nevezett koncertterem mindenki számára nyitva állt, aki tehetségesnek bizonyult. 1966-ban elindítja a Festival de la Chaise Dieu-t, 1968-ban a fiatal zongoristák biennáléját Versailles-ban. A XII. századi királyi kápolna – hihetetlenül hangzik – addig fizető parkolóként működött. A Cziffra házaspár munkája nyomán kiderült, hogy egy római castrumra épült rá az a frank erőd, amelynek falai között olyan események játszódtak le, amelyek meghatározták Franciaország későbbi sorsát. Itt mondták ki a Karoling-dinasztia trónfosztását és itt kiáltották királlyá Capet Hugót, az első francia dinasztia első királyát.

„Franciaország bölcsője” magyar tulajdonba került, ugyanis Cziffráék 1972-ben vették meg a romos templomot. Malraux azt mondta Cziffrának: „Ha magának sikerül ezt a szépséget újra föltárnia, Franciaország gyertyát gyújthat az ön tiszteletére.”

Szőcs Géza kulturális államtitkár nemrég egy portréfilmjében elmondta, szeretné újra működtetni a Liszt Ferenc Auditóriumot és a Cziffra-alapítványt. Beszélt is erről a francia kultuszminiszterrel, aki csak helyeselni tudott. A Liszt-év a legjobb alkalom lenne erre.

Hankó Ildikó