Az ageizmus csapdája: amikor a fiatalság kultusza elpusztítja az empátiát
Az idősek láthatatlanná válnak.
Maszkos, kesztyűs idősek a villamoson, a járdán, a boltban – a járvány éveiben megszoktuk ezt a képet.
De vajon mit látunk belőlük valójában? Csak a veszélyeztetett korosztályt, vagy az embert, aki valaha dolgozott, nevelt, alkotott, és most a társadalom peremére szorul?
A koronavírus-járvány idején a figyelem ugyan rájuk irányult, de ez sokszor inkább a félelem és a sajnálat keveréke volt, mintsem az együttérzésé. Közben alig merünk belegondolni a saját öregedésünkbe. Elhárítjuk, eltoljuk magunktól a gondolatot, mintha a halandóság másokat érintene, nem minket.
Az ageizmus: az egyik legláthatatlanabb „izmus”
Az ageizmus (életkor alapú diszkrimináció) viszonylag új fogalom, de a jelenség ősidők óta velünk él. A társadalom hajlamos az idős embereket gyengének, haszontalannak vagy tehernek látni, miközben elfelejti, hogy ők rakták le mindannak az alapjait, amiből ma élünk.
A sztereotípiák sokszor észrevétlenül működnek: az idősek „makacsok”, „lassúak”, „nem értenek semmit” – halljuk nap mint nap, és ezek a címkék észrevétlenül torzítják a valóságot.
Sokan még a saját családjukban is azt érzik, hogy a véleményük már nem számít.
A WHO felmérése szerint a világon minden második embernek van valamilyen előítélete az idősekkel szemben. A jelenség hatása nemcsak lelki, hanem gazdasági és egészségügyi is – az elmagányosodás, a szorongás, a mentális hanyatlás mind-mind az ageizmus láthatatlan következményei.
A járvány felnagyította az ellentéteket
A COVID-időszak különösen élesen mutatta meg a problémát. Az idősek voltak a leginkább kiszolgáltatva, miközben sokan a teher oldaláról közelítették meg a kérdést: ki fogja ellátni őket, mennyibe kerül az ellátásuk, miközben már nem dolgoznak?
Ez a szemlélet erősítette az „ő már nem hasznos” gondolatát, ami az ageizmus egyik legkárosabb formája.
Pedig ők voltak azok, akik felépítették az országot, felnevelték a következő generációkat, és akiktől az értékek, a kitartás, a tapasztalat örökségét kaptuk.
Az öregség megítélése kultúránként változik
Nem minden társadalom bánik ugyanúgy az idősekkel.
Vannak országok, ahol az idős kor tiszteletet és rangot jelent, máshol viszont a láthatatlanság szinonimája.
A különbség gyakran abból fakad, hogy milyen mintát látunk otthon: hogyan beszéltek szüleink a nagyszüleinkről, hogyan viszonyultak az öregedéshez, a gyengeséghez, a halálhoz.
Az, hogy miként tekintünk az öregségre, empátia kérdése is.
Ha félünk a kiszolgáltatottságtól, hajlamosak vagyunk elfordulni tőle – ezzel viszont önmagunktól is eltávolodunk, hiszen minden ember életútja ugyanabba az irányba halad.
A halál: a legnagyobb tabunk
Az ageizmus gyökere mélyebb, mint gondolnánk.
Nem csupán az idősek elutasításáról van szó, hanem arról, hogy félünk a saját halandóságunktól.
Ahogy Irvin D. Yalom egzisztenciális pszichológus írja:
„A halál fizikailag elpusztítja az egyént, de a halál tudata megmentheti.”
A halál gondolata szorongást kelt, ezért védekező mechanizmusokat hozunk létre: tagadjuk, halogatjuk, eltoljuk magunktól.
Még gyerekként is úgy gondoljuk: „Én nem fogok meghalni – csak az öregek.”
Ezzel kezdődik a belső távolítás, ami később társadalmi méreteket ölt.
Amikor a halálra gondolni felszabadít
A halál közelsége nemcsak félelmet, hanem felismerést is hozhat.
Sokakban – ahogy a Bakancslista című film hőseiben is – a szembenézés felébreszti az élet iránti vágyat.
Rámutat arra, mi az, ami valóban fontos, és hogy az élet értéke épp mulandóságában rejlik.
Az öregség tehát nem csupán veszteség, hanem önismereti lehetőség is. Aki képes elfogadni az elmúlás természetét, az mélyebb békével élheti meg a jelent – és másokat is empátiával szemlélhet.
