Az ősember bennünk él
Miért rúzsozzák szájukat a nők? Miért kínozzák magukat tűsarkú cipővel? A férfiak miért viselnek márkás órákat, miért olyan büszkék az autójukra? Miért tartunk távolságot egymástól a zsúfolt metrókocsiban? Miről árulkodnak a noteszeink? Lehet, hogy viselkedésünk nem civilizációs tünet, hanem valamiféle ősi parancsnak engedelmeskedünk?
A nemek viselkedésének több tudományágon átívelő kutatása már a genderkorszak előtt is megjelent – igaz, teljesen más igénnyel, mint napjaink említett diszciplínájában. A múlt század hatvanas éveitől aktív Desmond Morris zoológus, etológus és antropológust ma feltehetően maradinak bélyegezné a gendertársadalom, miután Csupasz majom című könyvében azt állította, hogy az ember, hasonlóan más élőlényekhez, kezdetektől fogva a génjeiben hordozza a lét- és fajfenntartás parancsát. Ez irányítja tetteit, szokásait annak ellenére, hogy a technikai és a társadalmi fejlődés gyakran elfedi, elleplezi valódi énünket.
Öröklött tudás
Desmond Morris kutatásai során egyebek mellett arra kereste a választ, miként maradhatott fenn az emberi faj annak ellenére, hogy első látásra nem tűnhetett versenyképesnek az ősidők többi teremtményével szemben. Nem olyan gyors, mint a nagymacskák, fizikai ereje nem elegendő a nagyvadak legyőzéséhez, a szaglása sem jó. Védtelen az időjárás viszontagságaival szemben is, hiszen nem óvja dús szőrzet, pikkely vagy toll sem a hőmérséklet szélsőségeitől, sem a csapadéktól. Korán elvesztett bundájára ma már csak a magzatok vagy némely újszülött pihéi emlékeztetnek, ami hamar lekopik a szülők legnagyobb megkönnyebbülésére.
Az emberi esendőség leginkább az utódnevelésben mutatkozik meg, hiszen az emberkölyök hosszú évekig tartó gondoskodást igényel, ami nélkül elpusztulna. A gondoskodásra pedig azért is szüksége van, mert csak így tanulhat meg mindent, ami az életben maradáshoz szükséges, így fejlődik ki benne az együttműködési készség, ami nélkül nem lehetne úrrá a körülményeken, képtelen lenne megszerezni a táplálékát és megvédeni élőhelyét. Hiszen az Édenből kiűzetett eleinknek keményen meg kellett küzdeni a napi betevőért. A csoportos vadászathoz a közösség minden tagjára szükség volt, beleértve a gyengéket is: ők is megkapták a maguk feladatát. Ehhez idomult a férfiak izomzata és az a képességük, hogy rövid ideig a nagy erőkifejtés sem viseli meg őket. Ráadásul a vadászó életmód hozadéka, hogy kiválóan eligazodnak a tájékozódást segítő tereptárgyak között.
A magvak és gyümölcsök begyűjtése szintén különleges ismereteket igényelt, amire leginkább a nők voltak képesek. Ők tudnak figyelni az apró jelekre, amelyek révén képesek elkülöníteni, mi ehető, mi mérgező, és melyik növénynek van gyógyítóereje.
E képességek civilizált formája a férfiak jobb tájékozódása az autóutakon. És az ősi tudás modern változata, hogy egy nő kézfejjel is képes megállapítani iskolaundorban szenvedő gyermeke testhőmérsékletét. A vadászat élményét manapság a munkaerő-piaci küzdelmek pótolják, a gyűjtögetést pedig a plázázás.
Egy férfi, egy nő
Ebben az időben még föl sem merült, hogy ne lenne egyformán szükség apára és anyára az utódok felneveléséhez. Hisz a túléléshez mindkettőjük nélkülözhetetlen volt. Apa teremtette elő a húst, védte a barlangot vagy kunyhót, anya hozta világra a gyermekeket, táplálta és tanította őket. A gyerekek pedig amint elindultak, arra törekedtek, nehogy szem elől tévesszék anyát és apát, el ne vesszenek a rengetegben. A képesség továbbéléséről a fiatal édesanyák tudnának mesélni, akiket még a vécére is elkísér éppen csak totyogó csemetéjük.
A történelem előtti időkben már a párválasztással eldőlt, sikeres lesz-e a családalapítás, ezért férfiak és nők egyformán ügyeltek arra, hogy bizonyítsák: termékenységük és utódnemzési képességük vitathatatlan. Erre arcuk és testük festésével is utaltak, amely hangsúlyozta a nőiséget és a férfiasságot. Egyes korokban ennek utánérzése volt nőknél a hangsúlyos kebel és tompor, férfiaknál a gatyapőc, amely kiemelte viselője nemzőképes voltát. Manapság ugyanezt a célt szolgálja az ajakrúzs, a push-up melltartó és a tűsarkú cipő, amely szintén megemeli a nők tomporát, mintegy zaklatásra csábítva a férfitársadalmat. Hasonló a szerepük a márkás férfiékszereknek, a lazán megpörgetett slusszkulcsnak: mindez azt bizonyítja, hogy az adott hím sikeres tagja a törzsnek, sőt védelemre és érdekérvényesítésre egyaránt képes alfahímként lehet tekinteni rá.
A csábítás művészete azonban nem csak a párválasztás idején volt fontos ismeret Desmond Morris szerint. Miután az utódnevelés hosszú távú és sok energiát felemésztő feladat volt, biztosítani kellett azt is, hogy a szülőpár tagjai kitartsanak egymás mellett. E célt szolgálta egyebek mellett a simogatás képessége, amit jelentősen megkönnyített, hogy a „csupasz majom” sikeresen megvált a bundájától. Az érzékeny, finom mozgásokra képes kezek és a sima bőr alkalmas volt rá, hogy sokáig ébren tartsa az egymás iránti érdeklődést. Sajnos manapság e területen sokan pótcselekvésre kényszerülnek, kényeztető simogatásukat cicára, kutyára, aranyhörcsögre tartogatják, vagy egy bársonyos kerevetre, egy kényelmes fotelra pazarolják.
Ma már a bizalomerősítő, kapcsolatépítő, odaadást jelentő kurkászást is leginkább az állatkertben szemlélhetjük meg, amikor a majmok tisztogatják egymást. Ez a szokás a párkapcsolatokból gyakran hiányzik: inkább fodrászra, kozmetikusra vagy manikűrösre bízzuk magunkat.
Az én váram
Általában eszünkbe sem jut, hogy lakberendezési szokásaink is valahol a távoli múltban gyökereznek, abban az időszakban, amikor létfontosságú volt, hogy otthonunkat megvédjük minden betolakodótól. Hiszen a nagyvadak veszélyt jelentettek az emberre, de az apró élősködők is halált hozhattak. Akkoriban a család vagy a törzs élőhelyét nagy tudással és gondosan választották ki eleink, és mindent megtettek azért, hogy biztonságos legyen. Meg tudják védeni akár egy ellenséges törzzsel szemben is. Az élőhely határainak biztosítása annyira belénk égett, hogy mi is nagy gondot fordítunk rá, hogy megteremtsük otthonunk egyediségét, megóvjuk határait, és jelezzük minden idegennek: e terület a miénk. Desmond Morris szerint ez a törekvés egy önálló házban viszonylag könnyű, lakótelepen azonban az ember minden találékonyságára szükség van az ösztönösen vágyott eredményhez. Hasonló területfoglaló törekvések mozgatják azokat az autósokat is, akik apró dísztárgyakkal vagy kiegészítő eszközökkel szerelik fel a kocsijukat, hogy otthon érezzék benne magukat.
Desmond Morris szerint távoli eleink nemcsak az otthonukat, az életüket is nagy gondossággal alakították. Számtalan rítus és szertartás adta meg az élet rendjét. Ezek egyike volt a felnőtté avatás szertartása, ami után a fiatalok a törzs teljes jogú tagjai lehettek. Finomított formában e barbár szokás is tovább él, gondoljunk az elsőbálózók bevezetésére a társaságba a XVIII–XIX. században vagy napjaink hófehér ruhás, frakkos szalagavatóira!
Mindent összevetve Desmond Morris arra figyelmeztet bennünket, hogy a civilizációs máz mögött ma is él az ősember, akinek életét, szokásait még mindig meghatározzák a biológia törvényei. Ám nem ez az egyetlen tanulsága a brit tudós munkásságának. Úgy látja, ha a mai ember nem fogadja el az évmilliókon át magunkkal hurcolt, a génjeinkbe kódolt parancsokat, akkor a civilizációnk két-három generáció alatt széthullik. Ezt pedig nem árt felidézni a mai nemváltós, szivárványos világban.