Különösen tragikus a teljesítmény az állami nyugdíj növekményével összehasonlítva: míg a magán-nyugdíjpénztárak nyolcéves átlagos hozama 7,8 százalék, ami csupán 1,4 százalékkal haladja meg az időszak átlagos inflációját, ugyanezen idő alatt az állami nyugdíj évi átlag 11,8 százalékkal nőtt. S a magánpénztárak hozama csupán egyetlen évben nőtt az állami emelés fölé.

Egy néhány év múlva nyugdíjba menő hölgy panaszolja: élete egyik legrosszabb választása volt, amikor tíz éve hallgatott egy ügynök rábeszélésére. Bár tudta, nem tartozik ahhoz a korosztályhoz, amely számára a felügyelet javasolta az átlépést, mégis elhitte: a társaságok annyira hatékonyan tudnak gazdálkodni, hogy többre jut, mintha az „állami posványban” maradna. Most már világosan látja: a döntéssel állami nyugdíjának negyedét, 27 ezer forintot vesztett, miközben a magánpénztártól várhatóan csupán 20 ezer forintot kap majd.

Még rosszabb helyzetben van egy másik panaszos, aki magánpénztári belépése után három évvel elveszítette állását, és azóta sem tudja fizetni a járulékokat. Ő szinte semmit nem fog kapni az elvesztegetett állami nyugdíjnegyed helyett.

Sokan fizetnek drága árat tíz évvel ezelőtti rossz döntésükért. Noha a pénzügyi felügyelet 40 év fölött nem javasolta az átlépést, az érintett korosztályból mégis 450 ezren döntöttek a magánpénztárak mellett. Közülük mintegy 90 ezren 48 évesnél is idősebbek voltak. Ők szinte biztosan fizetni fogják a „hiszékenység vámját”.

Infláció alatt

Egy hároméves jobb periódus után a tavalyi esztendő ismét csalódást hozott a magán-nyugdíjpénztárak tagjai számára. A szektorban tevékenykedő 19 pénztár ugyanis mindössze 6 százalékos átlagos hozamot tudott elérni, vagyis 2 százalékponttal kisebbet, mint a KSH által közölt évi 8 százalékos inflációs ráta. Infláció fölött csupán két pénztár (az AXA és az Életút) produkált, s akadt olyan szervezet is (az ING), amelyik mindössze 4,4 százalékkal szomorította tagjait.

A számok a pénztárak megalakulása utáni első éveket idézik. Akkor ismétlődő csalódást jelentettek a magán-nyugdíjpénztárak eredménykimutatásai. A 2000-es, első teljes üzleti évüket a pénztárak 4 százalékkal infláció alatti átlaghozammal zárták, s csupán 2002-ben tudtak először az infláció fölé kapaszkodni – ám 2003-ban megint alázuhantak. A kezdeti rossz eredményt a pénztárak azzal magyarázták, hogy 1999-ben a Fidesz vezette kormány nem emelte a számukra fizetendő járulékot 6 százalékról 8 százalékra, ahogy a korábbi törvényjavaslat elővezette. Ezt 2002-ben végül a Medgyessy-kormány tette meg.

Aztán jobb évek köszöntöttek a pénztártagokra. 2004-től az intézmények minden évben infláció fölötti nyereséget hoztak. Rögtön 2004-ban például a 6,8 százalékos pénzromlással szemben 15,7 százalékot. Elemzők szerint a szervezetek eredményességét egy-egy év helyett célszerű ötéves periódusban vizsgálni. Nos, a pénztárak elmúlt ötéves átlaghozama 8,86 százalék, ami majdnem 3 százalékkal múlja felül az elmúlt öt év 6 százalékos átlagos inflációs rátáját. Mindez ugyanakkor nem igaz mindegyik intézményre: a legsikeresebb pénztár közel az infláció dupláján teljesített, a legkevésbé eredményes viszont alig volt képes meghaladni azt. Amennyiben a különbség állandósul, az a nyugdíjban harmadával magasabb magánpénztári juttatást jelent.

Egyetlen magánnyugdíjpénztár sem tudott ugyanakkor annyit hozni, amennyit az állami nyugdíj elmúlt évtizedes emelkedése jelentett. Az állam által fizetett juttatás ugyanis évi 11 százalékkal nőtt 2002–2006 átlagában – vagyis 5 százalékkal infláció fölött. A törvény szerint eleve kicsi az esélye annak, hogy a nyugdíjak infláció alatt növekedjenek. A 2000-ben bevezetett úgynevezett svájci indexálás szerint ugyanis a nyugdíjemelést 50 százalékban az adott évre várható infláció, másik 50 százalékban pedig a várható béremelések határozzák meg. Márpedig a bérek az elmúlt nyolc évben csak kétszer (2004-ben és 2007-ben) nőttek infláció alatt. Ugyanakkor például a 2002-es közel 20 százalékos béremelés 15,8 százalékkal növelte a nyugdíjakat.

Az állami rendszerben maradók számára ráadásul további kedvezményt jelentett a 2003–2006 között bevezetett 13. havi nyugdíj. Ahogy magánpénztári vezetők gyakran kifejtik: e váratlan ajándékkal a legnagyszerűbb befektetési politika mellett sem volt esélyük felvenni a versenyt. A grafikonos összehasonlításból kiderül: a magán-nyugdíjpénztárak átlagos hozama mindössze egyetlen évben, 2004-ben nőtt az állami nyugdíjemelés fölé.

Túl kötött pályán

Nem csoda, hogy időről időre felmerül: nyissák meg az állami nyugdíjrendszerbe történő visszalépés lehetőségét. Egyszer erre már volt példa. Bár eredetileg úgy volt, hogy 1999 közepéig mindenkinek el kell döntenie, melyik rendszert választja, s csupán 2000-ig visszakozhat, a polgári kormány később 2002-re módosította ezt a határidőt. Sőt még arra is lehetőséget adott, hogy az 1998-tól kötelezően valamelyik magánpénztárba belépett pályakezdők átléphessenek az állami rendszerbe.

Egy szűk mezsgye 2002 után is maradt a visszalépésre. Azok, akik legfeljebb tíz évvel magánpénztári belépésük után mennek nyugdíjba, továbbra is lehetőséget kaptak arra, hogy amennyivel az állami rendszer mégis kedvezőbb lenne számukra, a nyugdíjazás után visszamenőleg az állami rendszer mellett dönthessenek.

Hogy mekkora a társadalmi nyomás a visszalépésre, bizonyítja, hogy tavaly nyáron a Pénzügyminisztérium javasolta: rövid időre nyissák meg az állami nyugdíjhoz való visszatérés lehetőségét azok előtt, akik veszteséget szenvedtek a magánpénztári tagság miatt. Az érintettek számát a tárca mintegy 150 ezer főre becsülte. Az SZDSZ ellenkezése miatt azonban a tervből végül semmi nem lett.

Gazdasági elemzők ugyanakkor arra is felhívják a figyelmet: valójában az eddigi szabályozás igen szűk lehetőséget adott arra, hogy a pénztárak különlegesen magas hozamokkal örvendeztessék meg tagjaikat. A pénztárak meglehetősen konzervatív befektetési politikára kényszerültek: a beszedett járulékok mintegy 70 százalékát állampapírokba fektették – márpedig ezek hozama általában az infláció körül mozog. S mivel a beszedett pénz 3-5 százalékát felemészti a pénztár működési költsége, már fenyeget is az infláció alatti hozam. Hogy a tavalyit megelőző három évben a pénztárak mégis az infláció dupláján-háromszorosán teljesítettek, a mindössze 10 százalékos részvény-hányadnak köszönhető. Köztudott: 2004–2006 között 60, 40, illetve 20 százalék körüli nyereséget hozott a tőzsde. S most, hogy mínuszba fordult az értékpapírpiac, a pénztárak is infláció alá csúsztak.

Ennek ellenére a szakma a kötöttségek lazításában látja a jövőt. Néhány pénztár már idén, a legtöbben pedig jövőre bevezetik az úgynevezett választható portfóliós rendszert, ahol – a tag döntésétől függően – akár a beszedett járulékok 40-60 százalékát is részvényekbe fektethetik (aki viszont úgy akarja, továbbra is maximum 10 százalékon tarthatja részvényhányadát). Ezzel természetesen nő a kockázat is, illetve még nehezebben lesz áttekinthető a szektor intézményeinek működése.

A magán-nyugdíjpénztárak hozamait tekintve tehát ismét bebizonyosodott: önmagában az, hogy valamit piaci alapra helyeznek, még nem jelent feltétlen garanciát arra, hogy hatékonyabban működik, mint a szigorúan szabályozott állami rendszerben. Ugyanakkor tény, hogy a magán-nyugdíjpénztárak immár egyre inkább adottságot, mint lehetőséget jelentenek a lakosság számára. Hiszen tíz éve, a rendszer indulása óta a pályakezdőknek nincs választási lehetőségük, kötelesek belépni valamelyik pénztárba. Ennek megfelelően immár a dolgozók kétharmada magánpénztári tag, vagyis csupán kisebbik részük fogja teljes nyugellátását az államtól kapni. Ezért a belépés/kilépés, állami visszalépés kérdése helyett lassan inkább arra érdemes figyelni, hogy lehet a kevésbé sikeres pénztárakból az eredményesebbekbe átlépni.

Állami bizonytalanságok

Hosszabb távon egyébként az állami nyugdíj sem tűnik annyira perspektivikusnak, mint amennyire az elmúlt tízéves összehasonlításból gondolnánk. Emlékezetes: a magánpénztári rendszert épp azért indították el 1998-ban a Nemzetközi Valutaalap lelkes támogatásával, hogy valamiféle megoldást kísérletezzenek ki az öregedő európai társadalmak nyugellátási problémáira. A Standard & Poor’s elemzése szerint 2050-re Magyarországon a jelenlegi helyzethez képest megduplázódik az egy dolgozóra jutó nyugdíjasok száma, miközben a lakosság átlag-életkora a jelenlegi 39 évről 50-re nő. Mindez a nyugdíjak meredek esését valószínűsíti a következő évtizedekben. Ahhoz, hogy a nyugdíjkiadások ne növeljék a végtelenségig az államadósságot, becslések szerint az elmúlt évekre jellemző 80 százalék körüli szintről 60 alá kellene csökkenteni az úgynevezett helyettesítési rátát (az első nyugdíj és az utolsó munkabér arányát). Ennek ügyében a kormány már meg is tette az első lépést: míg korábban a nyugdíj megállapításakor jövedelemnek tekintették a járadékokra fizetett összeget is, idén januártól már csak a tényleges nettó fizetés után fizet a nyugdíjbiztosító. S szó van a nyugdíjkorhatár további emeléséről is. Utóbbi egyébként feltétlenül a magánpénztárak melletti érv: a korhatár emelésével vélhetően egyre többen lesznek olyanok, akik nem érik meg a nyugdíjas kort – a magánintézményeknél felhalmozott megtakarításuk ilyenkor az örököst illeti.

Ugyanakkor a nyugdíjak ügyét mindig áthatja egyfajta politikai bizonytalanság, ami már kétszer (a magánpénztárakba fizetendő járulékhányad emelésének elmaradása, 13. havi állami nyugdíj) is megtréfálta a magánpénztárakat. Hogy a népszerűséget hajszoló kormányok mennyire nem következetesek, jól példázza, hogy a Medgyessy-kormány mennyire nem vette komolyan a nyugdíjrendszer összeomlásáról szóló víziókat. A Horn-kormány reformjai – magánpénztárak alakítása, munkavállalói járulékok emelése, nyugdíjkorhatár fölfelé tolása – ugyanis úgy-ahogy rendbe tették a nyugdíjkasszát. S noha a magánpénztárakba fizetett dolgozói járulékokat az államnak kell a jelen nyugdíjasai számára kipótolni, ami 240 milliárdos kiadást jelent, hosszú távon fenntarthatónak látszott a rendszer. A Medgyessy-féle osztogatás azonban újratermelte a hiányt: a költségvetésből érkező 240 milliárddal együtt 210 milliárdos újabb lyuk keletkezett az állami nyugdíjkasszán. Vagyis mintha az 1998-as nyugdíjreform meg sem történt volna, ismét felkészületlenül rohanunk a 2020-tól kezdődő demográfiai válsághelyzet felé.

A nyugdíjrendszert minden téren övező bizonytalanságot érzi a társadalom is. A Volksbank februári felmérése szerint a 6,8 millió aktív korú magyarnak több mint a fele egyáltalán nem készül nyugdíjas éveire. Jelentős részük akkor is dolgozni szeretne, gyerekei segítségére számít, illetve arra, hogy „az állam majd úgyis segít”. S innen nézve már jelentéktelen apróságnak tűnik a magánpénztári vagy állami nyugdíj kérdése.

Kárász Andor