– A Kúria jogegységi határozata Brüsszelnek passzolta tovább a devizakölcsön-problémát, ahol arra jutottak, hogy a megoldást nemzeti hatáskörben lehet és kell megtalálni, vagyis ott vagyunk, ahonnan elindultunk. Hogyan tovább?

– Mielőtt a jogegységi határozatot górcső alá vennénk, rögzítenünk kell, amit a józan ész és tisztesség megkíván, és a Polgári törvénykönyv is kimondja, hogy senki sem hivatkozhat előnyszerzés végett saját felróható magatartására. Magyarul nincs jogom semmilyen előnyt megszerezni úgy, hogy valamit nekem felróható módon rosszul, másnak kárt okozva teszek. Jelzálogkölcsönt csak erre szakosodott hitelintézet nyújthat, ahol a forrás is hosszú lejáratú jelzáloglevél piacra vezetéséből származik. Nálunk ezt az alapszabályt a bankok tudatosan, a károkozás szándékával sutba hajították, akár néhány napon belül újra és újra megszerzendő rövid idejű pénzbevonásból kölcsönöztek hosszú lejáratra, és a spekulatív források költségét az ügyfélre hárították azzal, hogy a szerződés megkötése után változtatták a kölcsön árát. Egy alapvető szakismeret figyelmen kívül hagyása korábban elképzelhetetlen volt, a világ korrekt pénzrendszerű országaiban ma is lehetetlen, nálunk csak azért lehetséges, mert a jogalkotóknak leginkább a bankok mondják tollba, hogy milyen törvényeket hozzanak. Tehát nem a devizában számolás a bajok elsődleges forrása, hanem a rövid lejáratú, spekulatív pénzügyi műveletek mellett hosszú kölcsönök folyósítása, ahol az esetleges veszteség a kiszolgáltatott adósokra hárítható.

– Miért vágtak bele a bankok ebbe a hitelezésbe?

– Banki érdek a nagy kamatláb, az államkötvények nagy hozama, amit az adófizetőktől a kormány beszed, és a központi bankban tartott tartalék hasonlóan vaskos jövedelme, amit szintén a költségvetés, vagyis az adófizető térít. Nagy kamattal azonban nem lehet hosszú lejáratú kölcsönt nyújtani, mert kifizethetetlen. Így vagy nincs lakásfinanszírozás, vagy a nagy kamat egy részét szintén a költségvetés állja. Az uniós csatlakozáskor azonban meg kellett szüntetni a kamattámogatást. Ezért a nemzetközi bankok az együtt csatlakozó tíz ország számára kitalálták a devizaelszámolású hitelek rendszerét, látszólag kisebb kamattal. Nagy kínálati nyomással sok forintot nyomtak ki 1,3 millió szerződéssel az adósokhoz, azzal, hogy ez tulajdonképpen svájci frank, majd leállították a folyamatot, és szüreteltek, elvették a jövedelmeket és a javakat. 2004-ben ez a program kifejezett célja volt az egy hálózathoz tartozó bankrendszernek az együtt csatlakozó államokban, de más országok védekeztek, mi viszont nem.

– Hogy fordulhatott elő mindez az állam szeme láttára?

– Az állam aktívan közreműködött. A hivatalosságok rá sem hederítettek a veszélyt jelző szakmai tanulmányokra. A Pénzügyi Szervezetek Állami Felügyelete nem vetett gátat az üzérkedéssorozatnak. Az állam ezért a felügyeletet és a fogyasztóvédelmet jogutód nélkül megszüntette tavaly ősszel, és a feladatot átadta a Magyar Nemzeti Banknak, melyet azonban sem a kormány, sem az Országgyűlés nem utasíthat. A magyar törvényhozás lemondott a saját jogáról, a bankrendszer kordában tartásáról. Az Országgyűlés kinevezi ugyan az MNB felügyelőbizottságát, de ők sem láthatnak rá a fogyasztóvédelmi és felügyeleti munkára. Tovább súlyosbítja a helyzetet, hogy a magyar bankrendszer közel 90 százalékban külföldi pénzintézetek leányintézményeiből áll, az anyabankok pedig tagjai a bankuniónak, amely az európai szintű pénzügyi felügyelet jogát az Európai Központi Bankhoz delegálta, és ezt az Európai Unió intézményei sem ellenőrizhetik. A felügyelet jogának elvonása az uniós és hazai közintézményeinktől azt eredményezi, hogy az itteni bankok az anyabankjaikkal közös konszolidált mérleget készítenek, tetszés szerint itt-ott könyvelik az ügyleteiket, és ilyen körülmények között hivatkoznak veszteségekre, amikor a szerződésben kikötött kamatemeléshez nyúlnak. Immár jogi értelemben is új hatalmi ág jött létre, a pénzhatalom intézményi rendszere. Ezért nem jut ötről hatra a magyar kormány vagy a parlament.

– Ijesztő, amit mond. De a hitelfelvevők mindettől függetlenül aláírták a szerződéseket.

– A jelzálog-hitelezés szakmai és sok esetben jogi szabályainak felrúgása a bankrendszernek felróható magatartás, és a rosszhiszeműséget éppúgy nem menti a hitelfelvevők hozzá nem értése, hiszékenysége, ahogy a kuruzslást is büntetik, függetlenül a megvezetettek naivitásától. A szaktudás a kölcsönt kihelyező bankok oldalán állt, ők tukmálták rá ezeket a konstrukciókat az emberekre erős és hatásos marketinggel, miközben nálunk az átlagos állampolgár semmilyen komolyabb pénzügyi ismerettel nem rendelkezik, mert ilyesmit nem tanítanak az iskolában. Az egyik fő probléma tehát a tisztességtelen, rövid lejáratú forrásokból történő hosszú távú hitelezés. A másik, hogy belátható időn belül Magyarországon az embereknek nem lesz svájci frankban folyósított jövedelme, nem is azt kaptak kézhez, mégis azt követelnek vissza, forintban.

– Nem euróban?

– Nem, svájci frankban. Épp ez a lényeg. Az úgynevezett devizahitelek 92 százalékát ebben számolva helyezték ki. A bankok tudatosan olyan pénznemet választottak az elszámoláshoz, amelyben garantáltan akkor sem lesz jövedelme az embereknek, ha egyszer esetleg bevezetjük az eurót. Ez bizonyítja, hogy tudatos spekulációról van szó. Ráadásul a devizát a hitelintézetek a forinthoz képest manipulálhatják. Az árfolyam nem olyan jelenség, mint az időjárás. A kölcsönök kihelyezése idején stabilan tartották, majd a befejezése után nyomban megdrágították bő 50 százalékkal, ami persze még mindig kicsinek tekinthető a megelőző húsz év nyolcszoros drágulásához képest.

– De ez a bankoknak is költség.

– A Kúria jogegységi határozata szerint kijelenthető, hogy a devizában számolt kölcsönök mögött volt deviza. Ha ez igaz, akkor az árfolyamnyereség a bankoknál csapódott le, mivel a devizát maguknál tartották, az emberek forintot kaptak és forintban törlesztenek, miközben az árfolyamnyereséget tőlük is beszedi a bank, vagyis kétszeresen szerzi meg. Ha viszont nem volt mögöttük deviza, akkor egyszerűen csalásról van szó, mert alaptalanul szedik be az árfolyam-különbözetet.

– Ezzel a jogegységi határozat nem foglalkozik?

– A Kúria jogegységi határozatával két alapvető baj van: egyrészt nem jogegységi, másrészt nem határozat. A jogegységiség azt jelenti, hogy közel azonos jogi alapon, azonos tényállásnál eltérő ítéletek születnek, melyek ellentétét a döntés jogi érvénnyel feloldja. Ennek megvan a maga szakmai rutinja, ezt azonban a Kúria most félredobta, hiszen nem ütköztetett korábbi ítéleteket, pusztán kifejtett egy véleményt. Nem beszélhetünk határozatról sem, hiszen nem tud követendő ítélkezési útmutatást adni, mert azt mondja, ezek a szerződések önmagukban nem jogsértők, de a gyakorlatban azok lehetnek. A bírák elé pedig konkrét ügyek kerülnek. Vagyis voltaképp a Kúria elhárította magától a döntés felelősségét, mondván rá ne hivatkozzanak az ítélkezésben. A Kúria a valóság helyett a látszatot veszi alapul, amikor a tényleges forintkölcsön helyett a „mintha svájci frank lenne” szerződési akaratot véli felfedezni. Ám maga is kifejti, hogy az ügyfél akarata forintkölcsönre irányult, azt is kapott, de úgy tekintik, mintha svájci frankot vett volna tulajdonába. Jogi nyelvezetbe csomagolva igyekszik legitimálni a pénzügyi szakmai hibák sorozatát. Ez a határozatnak nevezett irat az a próbakő, hogy el lehet-e fogadtatni a társadalommal a mindennapok megélt valósága helyett a pénzhatalom által diktált látszatot. Félreértés ne essék, nem kérdőjelezem meg a Kúria tiszteletre méltó bíráinak jogi felkészültségét – pénzügyi ismereteiket ellenben annál inkább. Állásfoglalásukban számos fogalmat helytelenül, tényleges szakmai jelentésüktől eltérően használtak, és olyan új fogalmakkal próbálták alátámasztani érvelésüket, melyeket a magyar jogrendszer nem is használ! Szemlátomást nem mélyedtek el az ügyben, hanem elképesztő módon a Bankszövetség folyóiratában, a Hitelintézeti Szemlében tavaly októberben A devizahitel jogi alapkérdései címmel megjelent, két ügyvéd, Gárdos István és Nagy András által írt cikk logikáját, érvelését vették alapul a határozat indoklásában. Olyannyira, hogy egyes részeket egyszerűen átemeltek a cikkből a saját szövegükbe.

– Például?

– Az egyik legfontosabb kitétel magának a szerződésnek a meghatározása. Szerződni ugyan szabadon lehet, de a polgári életben ezeknek kialakultak bizonyos típusai, melyeket a jog a maguk sajátosságai szerint kezel. A mi esetünkben a kölcsönszerződések a kölcsön jogviszonya szerint köttetnek, ezért az erre vonatkozó joganyag nem hagyható figyelmen kívül. Ennek ellenére a Hitelintézeti Szemle cikke és ennek nyomán a Kúria indoklása is következetesen devizaszerződésről beszél – holott ilyen fogalom a jogban egyszerűen nem létezik.

– Ez hogy lehet?

– Ha a valóságnak megfelelően kölcsönszerződésről szólna a határozat, akkor ki kellene mondani, hogy a kölcsön a kölcsönszerződéssel tulajdonba adott pénz, nem pedig a tartozás. A Kúria azonban a tartozásra fókuszál, megállapítja, hogy ez deviza, és figyelmen kívül hagyja, hogy miképp jött létre a tartozás. A devizakölcsön fogalmát 2010-ben kormányrendelet határozta meg úgy, hogy az a tényleges deviza átadása és devizakamat felszámítása. A Polgári Törvénykönyv világosan kimondja, hogy a bankkölcsön kamata a valóban kölcsönadott pénz kamata, és ha forintot adtak a bankok, akkor csak forintkamatot lehet felszámolni – akár kedvezőbb mértékkel. Vagyis a hamisan devizahiteleknek nevezett devizaalapú kölcsönök után törvényesen egyetlen pénzintézet sem követelhet devizakamatot. A Kúria a Bankszövetség lapjában megjelent cikk nyomán megkerüli ezt a problémát, mi több, le sem írja a „devizakamat” szót, a „kedvezőbb kamat” fogalmat használja helyette, mondván, az ügyfelek ennek reményében választották ezt a szerződést.

– Nem így volt?

– Az ügyfelek valóban ebben reménykedtek, ugyanakkor kedvezőbb kamatról beszélni a valóságban megtévesztés. A hitelintézetek nem mutatták be számszerűen a kiszámítható jövőt. Így a bennszülötteket sújtották, míg az itt ügyködő külföldi társaságok olcsó eurókölcsönt kaphattak a magyar határon kívül. Látszólag persze valóban kedvezőbb az 5-7 százalékos svájcifrank-kamat, mint a 10 százalék fölötti forintkamat, csakhogy a járulékos költségeket, például a vételi és eladási ár közti árrést, a ma már több mint 50 százalékos árfolyam-elmozdulást is számítjuk, no meg a külföldi kockázatra hivatkozó kamatemelést, akkor kiderül, hogy a devizában számolás kamata magasabb, mint a forintkamat. Hangsúlyozom, nem a kamatlábról, hanem magáról a kamatról beszélek.

– Mi a különbség?

– A kamatláb a kölcsönzött pénzösszeg és az arra fizetendő kamat közti arány, a kamat pedig egy konkrét pénzösszeg, amit ki kell fizetni. Ha pedig ezt vizsgáljuk, akkor láthatjuk, hogy már most is, több évtizedes távlatban pedig végképp sokkal magasabb a devizában számolt kamatteher, mint a forintkamat terhe. A kedvezőbb kamat számszakilag, matematikailag bizonyíthatóan mítosz, így a Kúria ténybelileg téves alapokra helyezkedett. Ebből következik a másik súlyos gond, jelesül, hogy a Kúria elvi megítélést nyújtva úgy ítélte meg, hogy a devizaelszámolású szerződések nem ütköznek jó erkölcsbe, és nem lehetetlenítik el az ügyfeleket. Lehet-e erkölcsös az, ami szakmai abszurdum, amibe egy ország belerokkan? Miközben emberi sorsokról van szó, a Kúria határozata azt mondja, nem beszélhetünk ellehetetlenülésről mindaddig, amíg svájci frank, euró vagy forint forgalomban van. Ez egyenesen méltatlan, tudva, hogy milyen drámai jelenetek játszódnak le a kilakoltatások során. Most a politikáé, a törvényhozásé a kezdeményezés lehetősége. Itt emberi életekről, családok sorsáról és ezáltal a nemzet sorsáról van szó. Sokáig nem lehet már halogatni a határozott fellépést. Kifejezetten elkeserítő volt az egyik államtitkár nemrégi nyilatkozata, mely szerint a következő ciklus végére megoldják ezt az ügyet.

– De hogyan lehetne végre pontot tenni a probléma végére?

– Az országot politikai eszközökkel kell megvédeni. Orbán Viktor a legutóbbi évértékelőjében azt mondta, ha nem magunk irányítjuk az életünket, akkor mások teszik helyettünk. Pontosan erről van szó: a pénzügyi rendszerünket ma sem mi kontrolláljuk, ezért idegenek teszik ezt – és ne kerteljünk, kifosztanak bennünket. Hiába pozitív a külkereskedelmi mérlegünk, ha évente egy paksi bővítés ára megy el különféle jövedelemkiutalással és eltérített árakkal. Korábban az általános állampolgári jogok biztosa állásfoglalást adott ki a bankok szerződéskötési gyakorlatáról – különös tekintettel az állam szerepére az Alaptörvényben megfogalmazott tulajdonhoz fűződő jog, valamint a köztulajdon és magántulajdon egyenjogú védelme követelményének betartására. Az állásfoglalás idézi Vékás Lajost, a magyar polgári jog talán legnagyobb tekintélyét: „Az állam alkotmányban vállalt kötelezettsége az is, hogy ezeket a jogokat a polgárok egymás közötti viszonyában is a szükséges mértékben érvényesüléshez segítse. (…) A törvényhozó alkotmányos kötelezettsége, hogy oly módon szabályozza a magánjogi forgalmat, hogy az az alapjogi követelményeknek megfeleljen. (…) Különösen egyenlőtlen pozíciójú felek között létrejövő szerződések esetén nemcsak helyénvaló, hanem kifejezetten szükséges is, ha (…) a törvényi norma valamelyik felet hatalmassági helyzetbe hozza, azaz alakító jogot biztosít számára.” Ha tehát világos, hogy tudatos megtévesztés történt, akkor az is egyértelmű, hogy nem érvényesültek az alkotmányos alapjogok. Vagyis meg kell változtatni visszamenőlegesen azokat a szerződéseket, melyek nem felelnek meg az alkotmányosság kritériumainak. Az úgynevezett devizaalapú kölcsönök ügyét ezért már nem lehet önmagában szemlélni, és fölösleges minden jogászi szőrszálhasogatás addig, míg az alapvető összefüggéseket nem tárjuk a nyilvánosság elé. A bírák is ezek ismeretében hozhatnak jó lelkiismerettel ítéleteket. Több jogerős ítélet született már a bankok ellen, a semmisség jellemzően az eredeti állapot helyreállítását jelentené, riogatnak is azzal, hogy ez a fölvett és már elköltött pénz azonnali visszafizetését jelenti, de erről szó sincs, hiszen senki sem kötelezhető teljesíthetetlen feltétel elfogadására, de arra igen, hogy a felek eredeti, és nem eltérített akarata szerint számítsák újra a szerződést, és az adós továbbra is részletben fizessen. A semmissé tétel valójában azt kell jelentse, és ehhez gyors politikai döntésre van szükség, hogy forintosítani kell a tartozásokat, és a hitelfelvételkor esedékes kamatszinttel elszámolva rendezni, adott esetben visszafizetve a hitelfelvevőknek azt a többletet, amit már kifizettek. A magyar államnak pedig vissza kell szerezni az országban működő bankrendszer fölötti felügyelet jogát azzal, hogy e tekintetben az MNB-t felügyelheti.

Ágoston Balázs