– Amennyiben elkezdünk kormányozni, 2015. január elsejétől – válaszolt Bajnai Gordon a Magyar ATV riporteri kérdésére, amely azt firtatta, mikortól közelíthetnek a hazai fizetések jelentősebben a német szinthez. Ahogy az Együtt–PM miniszterelnök-jelöltje fejtegette: eltörlik azt az adórendszert, ami jelenleg a gazdagabbaknak kedvez, és így jelentősen emelik a minimálbér környékén keresők jövedelmét. Mindennek eredményeként lényegesen többen látnak majd itthon perspektívát, és maradnak Magyarországon.

Felzárkózástól a visszacsorgásig

Ki ne vágyna arra, hogy német fizetésekért dolgozzon Magyarországon? Lényegében az egész rendszerváltozást az motiválta, hogy a nyolcvanas évek magyar átlagembere számára egyfajta álomvilág volt a Nyugat, ahol ugyanazért a munkáért tízszer akkora bért lehetett kapni, ennek minden életszínvonalbeli lehetőségeivel együtt. Azóta azért lényegesen csökkent a különbség. Míg a nemzetközi összehasonlítások szerint a magyar nettó átlagbér 2012-ben 650 dollár volt, ugyanez a németeknél 2865 dollárra rúgott. Vagyis a németek valamivel több mint négyszer annyi pénzt vihetnek haza. S kevesebb mint négyszeres a különbség az osztrákokkal szemben, ahol nettó 2484 dollárt vihetnek haza a dolgozók.

Bruttó bérek tekintetében egyébként Németországgal szemben nagyobb a lemaradásunk, valamivel több mint ötszörös a különbség, ami azt mutatja, hogy az elmúlt évek adócsökkentései – Bajnai állításával ellentétben – hozzájárultak a magyar fizetések versenyképesebbé tételéhez.

Tagadhatatlan, hogy a magyar bérek voltak ennél közelebb is a nyugat-európai szinthez. A kétezres években ugyanis a korábbi nyolc-tízszeres különbségről rohamtempóban zárkózott fel a hazai bérszínvonal. Ennek oka az volt, hogy a munkáltatók jellemzően legalább az infláció mértékével emelték a fizetéseket – az infláció ebben az időszakban 4-6 százalék között mozgott. S nem is beszélve 2001–2002-ről, amikor az Orbán-féle minimálbér-duplázás, majd 2002–2003-ról, amikor a Medgyessy-féle közalkalmazotti béremelés tolta jelentősen följebb a bérszínvonalat.

A keresetek 1997–2006 között rendre az infláció fölött legalább 3 százalékkal nőttek – 2002–2003-ban pedig 14 illetve 9 százalékkal. Mivel a forint mindeközben egészen 2007-ig stabilan tartotta magát a 250 körüli euróárfolyam környékén, már csak az infláció is évi 2-4 százalékkal hozta közelebb a magyarországi béreket a nyugati szinthez (azért nem 4-6 százalékkal, mert Nyugat-Európában is volt 2 százalék körüli infláció, ami jellemzően megjelent a fizetésemelésekben is) – s mindehhez jöttek még az infláció fölötti béremelések.

A 2008-tól kezdődő válság azonban leértékelte a kis országok valutáit, s különösen a magyar pénznemet, tekintettel arra, hogy a Gyurcsány-kormány már a válság első leheletére fizetésképtelenséget jelentett. Az akkor 300 forint környékére szakadó árfolyam azóta is ezen a szinten kalimpál. Bár néha-néha felaraszolt a 260-as szintig, legújabban azonban már inkább csak 280-ig, a magyar kormány Brüsszellel folytatott vitái, s a hitelminősítők ehhez kapcsolódó leminősítései (Demokrata, 2011/48.) folyamatos nyomás alatt tartják a forintot.

Mindennek eredményeként tehát öt év alatt 20 százalékkal gyengült nemzeti valutánk, így valamelyest csökkent a magyar fizetések dollárban, euróban kifejezett értéke. Belföldön ez nem jelent nagy veszteséget, az árakat ugyanis inkább a hazai termelési költségek, valamint a nyomott kereslet határozza meg. Aki azonban külföldre utazik, annak ennyivel drágább az élete.

Két évtized demagógia

Hogy a magyar fizetések jelentős növelésére jelenleg nincs esély, minden bizonnyal Bajnai Gordon is tudja. Aki a válasz későbbi részében árnyalta is mondandóját, s immár csak az alacsony jövedelműek, valamint az alsó középosztály számára „jelentős fizetésnövekedésről” beszélt. Választási programjának megfelelően (Demokrata, 2013/35.) pártja ugyanis visszaállítaná az alacsony keresetűeknek 2010-ig járó jövedelemadó-mentességet (amit a Fidesz azért vett el, hogy az így felszabaduló beszedett pénzekből a családi kedvezmények rendszerét támogathassa).

Kérdés ugyanakkor, miből tudná a Bajnai-kormány pótolni az így kieső adóbevételeket? Állításuk szerint ugyanis ők sem nyirbálnák meg a családi adókedvezményeket, ugyanakkor azt is ígérik, hogy „békét kötnek a multinacionális világgal”, vagyis uniós szintre mérséklik a bankok, telefontársaságok, energiaszolgáltatók adókedvezményeit. Csak utóbbi 350 milliárd forint adókiesést okozna a költségvetésnek.

Hogy az ígéreteknek nincs meg a fedezete, már korábban sem zavarta a baloldali politikusokat. Emlékezetes: Horn Gyula már 1994-ben a 3,60 forintos kenyér visszahozásával kampányolt. Helyette inkább külföldi kézbe adta a teljes energiaágazatot, ami egész mostanáig többmilliárdos profitkivitelhez vezetett Magyarországról. 2002-ben Medgyessy Péter már a „jóléti rendszerváltás” ígéretével nyert. Úriemberként végre is hajtotta az 50 százalékos közalkalmazotti béremelés, valamint a 13. havi nyugdíj és 13. havi közalkalmazotti fizetés ígéretét. Csakhogy mindennek eredményeként az addig egyensúlyban működő költségvetést akkora túlköltekezés kezdte feszíteni, hogy a legjobb évek is 7 százalék körüli költségvetési deficitet hoztak. S mivel a sorozatos hiányra külföldi hitelfelvételből teremtették meg a fedezetet, négy év alatt Magyarország adósságállománya 53-ról 62 százalékra nőtt. Bár Medgyessy 2004 őszén lemondott, felelőtlen osztogató politikája visszafordíthatatlanul vezetett az ország 2008-as pénzügyi összeomlásához, majd a 2011-től kezdődő sorozatos leminősítésekhez. Minderre persze még rárakott a megalapozatlan ígérgetés vitathatatlan magyar bajnoka, Gyurcsány Ferenc, aki az őszödi beszédben saját kormányát is csak a „hazudtunk, hazudtunk, hazudtunk” kifejezéssel minősítette.

Emlékezetes: a baloldal „szenvedélyes politikusa” 2006-ban még törvénybe is foglalta hosszú távú adócsökkentési programját, amire szerinte az állami kiadások mintegy ezermilliárdos lefaragása jelentette volna a fedezetet. Hogy az elméletnek mennyire köze sem volt a valósághoz, mutatja, hogy az állami kiadások lefaragása helyett az adott évben történelmi rekordon, 9,3 százalékon állt meg a költségvetési deficit, miközben az adósságállomány 62-ről 66 százalékra ugrott. S ugrott volna még magasabbra is, ha az adócsökkentések helyett ősszel nem jelent be nagyfokú adóemeléseket a kormány.

Horn, Medgyessy és Gyurcsány tehát egymásra építve teremtették meg azt a közeget, ami – a nemzetközi válsággal kiegészülve – immár hetedik éve helyben járásra kényszeríti a magyar gazdaságot. De hogy a szocialistákat vesztes választásokon sem zavarják a realitások, példázza Horváth Csaba főpolgármester-jelölt 2010-es kampánya, ahol az ezer sebből vérző BKV járművein ígért mindenki számára ingyenes utazási lehetőséget.

Nemzeti helyett délibáb

Valószínűsíthető, hogy a 2014-es választások után az MSZP-ből és Együtt–PM-ből egyesülő baloldal teljesítené szinte egyetlen számottevő választási ígéretét, a minimálbér adómentességének visszaállítását. Ami a gyermekkel nem rendelkező, alacsony keresetűek számára 8-10 ezer forintos fizetésnövekedést jelentene (a gyermekeseknek ugyanakkor már semmit, ők ugyanis jelenleg is legalább 10 ezer forint adókedvezményt kapnak). S az is elképzelhető, hogy ha a baloldali kormány tényleg kibékülne a nemzetközi tőkével, azt hazánk adósminősítésének felértékelésével honorálnánk a hitelminősítők. Ebben az esetben erősödhetne a forint, vagyis euróban, dollárban számolva újra közelebb kerülhetnénk a német, osztrák fizetésekhez.

A kérdés csak az: mindez megérné-e? Az utóbbi években ugyanis láthattuk: ahogy gyengült a forint, úgy nőtt Magyarország exportképessége. Az erős forint időszakában még rendre 3 milliárd eurós hiánnyal záró külkereskedelmi mérleg 2007–2008-ra nullszaldó körüli egyenlegre zárkózott, 2009-ben pedig már 3,7, 2010-ben 5,5, 2011-ben pedig 7 milliárd eurós többlettel zárt – s azóta is tartani tudja ezt a szintet.

Jelenleg a külkereskedelem a magyar gazdaságnak az egyetlen ága, ami képes hozzájárulni a gazdasági növekedéshez. Az erősebb forinttal a többlet jelentős részét elveszítenénk.

De hosszabb távon az erős forinttal sem számolhatnánk. Amennyiben a baloldal tényleg adókedvezményeket adna a bérből élőknek és a multinacionális világnak is, a korábbi időszakhoz hasonlóan ismét elszállna a költségvetési hiány, növekvő pályára állna államadósságunk, vagyis újra megkezdődne a gazdaság alapjainak lerombolása, amit előbb-utóbb a hitelbesorolás rontásával büntetne a nemzetközi pénzvilág. Vagyis még nagyobb terhek mellett termelődnének újra mindazok a problémák, amelyek leküzdésére 2010-től annyi energiát fordított a konzervatív kormány.

A bérek tartós emelésének azonban nem ez az útja. Sokkal inkább a jelenlegi, amikor a gazdaságpolitikát egybekötik a függetlenség visszanyerésének céljával. Amikor az itthon megtermelt profit majd nem külföldi országokba távozik, amikor a hazai boltok termékeit hazai termelők állítják majd elő, amikor lesz pénz szolgáltatások, magyar termékek vásárlására, a munkaerő iránti kereslet mellett a bérszínvonal is nőni fog. Mindehhez azonban a nemzeti gazdaságpolitika mellett fegyelemre van szükség, aminek az elmúlt évtizedben szintén híján voltak a baloldali kormányok.

Kárász Andor