Az első törvénytervezet 2001-ben született, de ez nem került a kormány elé. 2004-ben újra kezdeményezték a bevezetését, de egészen tavaly őszig várni kellett, hogy komolyan foglalkozzanak vele. A pénzügyi válság berobbanásával tovább már nem tűrt halasztást a bevezetése. Az igazságügyi tárca márciusra ígéri a magáncsődről szóló jogszabály nyilvános vázlatát. A folyamat nem adósságbehajtás mindenáron, sokkal inkább azoknak a krízishelyzetbe jutott embereknek az időleges megsegítése, akik önerőből nem tudnának kilábalni nehéz anyagi helyzetükből. Kifizetné az állam a bevont adósok tartozásának negyedét (megelőlegezi adósságuk egy részét) és biztosítaná, hogy öt évig ne vonják végrehajtás alá ingatlanjukat. A magáncsőd legfőbb célja az, hogy lehetőleg senki ne veszítse el otthonát, s a bajba jutottak ne legyenek életük végéig adósrabszolgák. Mélyszegénységben élők és vagyontalanok számára azonban az eljárás – fedezet hiányában – gyakorlatilag elérhetetlen.

Az eddig megismert részletek alapján a következők bizonyosak a magáncsőd folyamatában. Végrehajtás előtt a bíróság felszólítja a feleket, az adóst és a hitelezőt, hogy tárgyaljanak és találjanak egy mindkettőjük számára elfogadható megoldást.

Az adós – aki minden esetben magánszemély – és a hitelező – aki az esetek többségében valamilyen bank, de lehet akár közüzemi szolgáltató is – közé közvetítőként belép az állam embere, a csődgondnok vagy más néven vagyongondnok. A gondnokot az állam fizeti és alkalmazza, de az még nem világos, a rendszert milyen forrásból tartanák fenn, mely hatóság ellenőrizné a tevékenységét, s mivel biztosítanák azt, hogy ne felelőtlenül kezelje az adósok rá bízott vagyontárgyait. Az azonban biztos, a gondnok teljhatalommal felruházott személy, aki alkalmas a felek közti érdemi közvetítésre. Feladata lenne az adós helyzetének felmérése, s ennek megismerése után egy rendezési terv elkészítése. Két megoldási lehetőség között választhat: az egyik az adósságrendezés, a másik a csődeljárás, de mindkét esetben neki kell végigvinnie a folyamatot.

Adósságrendezésre akkor kerülhet sor, ha az adósnak még viszonylag kedvező a pozíciója, az anyagi helyzetéből fakadóan még ha kisebb mértékben is, de fizetőképes.

Ekkor a gondnoknak jó eséllyel sikerülhet megállapodást létrehozni a felek között, s közösen egy adósságrendezési tervet felvázolni. Ha ezt az adós és a hitelező is elfogadja, s a magánszemély folyamatosan teljesíti a könnyített feltételeket, vagyis törleszti a tartozását, számíthat akár a tartozás egy részének elengedésére is. Még nincs egyértelműen meghatározva, hány évig tarthatna az adósságrendezésnek ez a változata, de valószínű, szinte minden esetben a futamidő megnövekedésével számolhatunk.

Csődeljárásra, hasonlóan a cégeknél megismertekhez, akkor kerülhet sor, ha már nincs esély kompromisszumos együttműködésre. A 4-5 évig tartó időszakban, szoros együttműködésben a gondnokkal, az adóst szigorú beszámolási kötelezettség terheli a vagyoni helyzetében beállt változásról, állást kell keresnie, s minden tőle telhetőt el kell követnie, hogy javuljon az anyagi helyzete.

Amennyiben teljesíti vállalásait, úgy az eljárás végén mentesülhet még fennálló tartozásainak megfizetése alól, függetlenül attól, hogy az eltelt időszakban a követelések hány százalékának tett eleget.

Tehát bár a magáncsőd egy kemény csődeljárás végigvitelét jelenti s az eladósodott háztartásánál elvonják vagyonát, elvonják jövedelme egy részét, azonban ezt azzal a jó szándékú céllal teszik, hogy ne maradjon élete végéig adós.

Mindkét eljárásban, ha az adós a számára előírtakat megszegi, vagy nem mutat hajlandóságot a folyamatos együttműködésre, a vagyongondnok „leveheti róla a kezét,” megszüntetve a közvetítőszerepet. Ez azzal jár együtt, hogy a hitelezők korlátozás nélkül érvényesíthetik vele szemben követeléseiket.

Adósságrendezést, csődvédelmet tízévente egyszer lehetne kérni, viszont minden olyan magánszemélyt kizárnának a lehetőségből, aki büntetett előéletű, vagy akár alkalmazóként, akár munkavállalóként a feketemunka árnyéka vetült rá.

Lássuk, kinek milyen érdeke fűződik ahhoz, hogy a magáncsőd intézményében aktívan részt vegyen. Mint a fentiekben láttuk, ez egy háromszereplős felállás.

Van az adós, akit elviselhetetlen teherként nyomaszt fennálló adóssága, kilátástalannak és reménytelennek látszik, hogy valaha is kikerüljön az adósságcsapdából.

Ha nem oldódik meg a helyzete, az elveszített munkahelye után minden bizonnyal autója, ingatlana, lakása is elvész, s talán ő maga is gyarapítja a hontalanok egyre növekvő táborát. Ezek legtöbbje, bár tartozásokat halmozott fel, de még benntartható a civil társadalomban.

Abban az esetben, ha moratóriumot (halasztást) kapnak kölcsöneik visszafizetésére, és nem vehetnek fel már újabbakat, időt nyerhetnek, ami alatt szerencsés esetben munkát is találhatnak. Feltevések szerint akár százezer is lehet azoknak az embereknek a száma, akik eladósodtak és a hajléktalanság peremén egyensúlyoznak. Nagy részük középosztálybeli, de egyaránt jellemzi őket, hogy kicsiny a felelősségtudatuk, nem rendelkeznek tulajdonosi szemlélettel, forgótőkéjük gyakorlatilag nincs. Sok közöttük a szenvedélybeteg, s általában úgy oldják meg anyagi nehézségeiket, hogy ingatlanfedezetű hiteleket vesznek fel. A kölcsönt előbb-utóbb nem tudják törleszteni, s az adósságcsapdából külső segítség nélkül reménytelen menekülniük. Mivel lakásukat elárverezik, gyakran családjuk is kilátástalan helyzetbe kerül.

Egy másik szereplő a hitelező, ez az esetek többségében valamiféle bank vagy hitelintézet, de lehet közüzemi szolgáltató is, akivel szemben tartozás áll fenn. Számukra egy kiszámíthatóbb üzleti folyamatot jelent, ha az egyezkedésben közvetítőként az állam embere is részt vesz. Egy átlátható garanciális eljárásban, melyben bizonyos lehet, hogy hozzájut pénze nagy részéhez, hajlandónak mutatkozik még arra is, hogy a haszon egy részéről lemondjon.

Csődeljárás nélkül magának kellene a végrehajtási folyamatot végigvinnie. Itt gyakran az árverésre bocsátott ingatlanokat a valós ár feléért értékesítik – a háttérben zajló összejátszások miatt – így nem csak az adós veszti el a lakását, de a hitelező sem jut hozzá teljes követeléséhez.

A harmadik szereplő az állam képviseletében eljáró gondnok, akinek oroszlánrésze lesz az eljárások sikerében. Fel kell mérnie az adott helyzetet, el kell döntenie, van-e még lehetőség adósságrendezésre, vagy csődeljárási folyamatot kell beindítania.

Fel kell vennie a kapcsolatot mind az adóssal, mind a hitelezővel, velük közösen kidolgozni a további törlesztési feltételeket.

Folyamatosan szemmel tartani az adós anyagi helyzetében bekövetkezett változásokat, s adott esetben meghozni a kegyetlen döntést, a csődeljárásból való kizárást, ha a magánszemély hozzáállásával lehetetlenné teszi a további együttműködést.

Az állam feladata az anyagilag bajba jutott állampolgárainak megsegítése, hiszen a szociális kiadásokra fordított későbbi költségek sokkal magasabbak lesznek annál az összegnél, amellyel még időben beavatkozva, megmenthetők a lecsúszástól az eladósodott emberek. Azokban az országokban, például USA, Nagy-Britannia, Franciaország, Németország vagy Ausztria, ahol már évek óta működik a magáncsőd, az eljárásoknak nagyon jó a hatásfokuk.

Az esetek nyolcvan százalékában sikerül megegyezniük a feleknek, és mindenki megelégedésére sikeresen lezárják a tartozások ügyét. Nálunk legkorábban 2010–2011 táján kerülhet bevezetésre a magáncsőd intézménye, de úgy kell számolni, az első öt évben várhatóan számos nehézséggel kell majd megküzdeni. Külföldi példák nyomán, az adósok először majd idegenkednek és bizalmatlanok lesznek, egészen addig, amíg a tapasztalatok alapján meg nem bizonyosodnak az eljárások működőképességéről.

Tölgyesi Tibor