A Jakab-korszak

Szeptember vége van, valamikor a ’80-as évek közepe felé. Lovasok indulnak, amolyan hétvégi túralovaglásra a Börzsöny mélyébe – a váci Szalóki tanyáról egy erdei csárda irányába. Sötétedik már, mire a kanyargós szerpentineken át a hat ló és lovasa egy szulki fogattal együtt megérkezik céljához, a világ zajától távol eső kis hegyi fogadóhoz. Jólesik a pihenés, a poharazgatás és a nótázás odabent, miközben a lovak odakint kövér füvet legelésznek. Ám egyszer minden jónak vége szakad, a fogadós is zárni kíván, indulnak hát a hétvégi kirándulók haza. Lóra kapnak, és irány vissza a Szalóki tanyára. Útközben azonban váratlan dolgok történnek.

Félreérthették a lovak Jakabot

Így is történik minden. Az erdő sűrűjébe érve korom sötét veszi körül a lovasokat, olyan, hogy még lovaik füléig sem látnak el. A baj persze nem vár sokáig, mert a szulki hamarosan felborul, hajtója nagyot puffan, kötelek és szerszámzat – ki tudja, hogyan tekerednek. Susmogások, tapogatódzások, feljajdulások és szitkozódások közepette áll lassacskán helyre a rend, fordul visszájára a kocsi, és indul tovább a menet. Senki nem lát semmit, mindenki arra ügyel, hogy a lehető legkisebb sérüléssel ússza meg a kalandot, hiszen a szembejövő ágak több alkalommal is képen teremtik a lovasokat, és nagy szerencse, ha ki nem szúrják az ember szemét. Jó egy óra lovaglás után áll be a teljes tanácstalanság, amikor már Jakab mester is elismeri, hogy fogalma sincs arról, valójában hol is járnak. Ekkor adja ki az újabb utasítást: bízzuk magunkat a lovakra, azok ismerik a visszafelé vezető utat! Így is tett mindenki, és csodák csodája, éjféltájban vissza is érkezett a menet. Csakhogy nem a Szalóki tanyára, hanem az erdei fogadóhoz. Úgy látszik, hogy a lovak félreértették az utasítást.

A letűnőben lévő paraszti világ utolsó mohikánja

Ilyen és még színesebb, kalandosabb történetek kapcsolódnak Jakab László nevéhez, lovas pályafutásához, aki Tiszainokán látta meg a napvilágot 1953. április 25-én. Az eredetileg kőművesnek készülő fiatalember életének talán egyik legmeghatározóbb állomása az volt, amikor Elek bátyja révén, a ’70-es évek elején a Nemzeti Lovardába, vagyis a Tattersallba került lovásznak. Bár édesapja is tartott odahaza korábban lovakat, az igazi lovas életet itt ízlelte meg, és itt indult sajátos, senkihez sem hasonlítható története. Először lovász lett, majd kitanulta a kovácsmesterséget, később pedig lovasedzőként tevékenykedett. Sportolóként is megállta a helyét, hiszen 1972-ben beválogatták a magyar military olimpiai válogatottba is, ezen kívül pedig távlovaglásban háromszor nyert országos bajnokságot. Kitűnő kaszkadőr volt, abból a fajtából, amelyik a lehetetlen feladatokra is vállalkozik. Bizony ennek köszönhető, hogy röntgenleletei kevés épp csontról tanúskodtak. Számos filmben is szerepet vállalt. Ilyen például a Rosszemberek, a Hídember, a Napóleon vagy a Sacra Corona. A katonai hagyományőrzéssel a ’80-as évek közepén kezdett foglalkozni, az akkoriban alakuló Történelmi Lovas Egyesület alapítótagjaként. Később számos hagyományőrző huszárrendezvény színfoltja, meghatározó személyisége lett.

Gyakran bohókás természete, szűkszavúsága, a gyakorlati dolgokhoz való fogékonysága, lóhoz való értése, nyakassága, bölcsessége és nótás kedve, a letűnőben lévő alföldi paraszti világ egy utolsó mohikánját formázta. Szeretett lovagolni és gyakorta változtatott lakóhelyet – de csak lovaival együtt. Imádott szerepelni és főzni is. Kedvenc itala a vörösboros kóla volt, amit ő ciberének nevezett.

A kezdetekkor hosszú útra léptünk

Jakab Lászlóval 1985-ben találkoztunk először, amikor a „Kalandozások” elnevezésű nagy nyugat-európai lovas expedíciónkat nem valósíthattuk meg. Helyette „Mátyás király vadászútjain” indultunk el az ő lovaival. Az első igazi történelmi vonatkozású lovastúránkon, Budavárból a visegrádi Mogyoróhegyre. Akkor még nem tudtuk, hogy milyen hosszú útra indultunk. Olyan hosszúra, hogy még ma, 40 év múltával is azon járunk, immár seregestül. Hiszen Jakab lovai nélkül az első „Tavaszi hadjárat lovastúra” nem jött volna létre. Így meglehet, hogy ma nem lennének tavaszi emlékhadjáratok sem, és talán nem, vagy csak később alakult volna ki a 48-as katonai hagyományőrző mozgalom a Kárpát-medencében. Mert ezek a dolgok egymásból következtek.

Minden arra utalt, hogy galamb képében jelent meg

Jakab Lászlót, a korai magyar huszárhagyományőrzés fenegyerekét Nagykátán búcsúztattuk 2004. július 16-án.

Éppen akkor, amikor a temetés kezdetét vette, pontosan akkor utolsó lakhelyén, a Ferenczi-féle mogyoródi birtok istállójába egy galamb szállt be. (Erről a Ferenczi istállóban tartózkodók tájékoztattak még aznap.) Rátelepedett a galamb annak a csikónak a hátára, melynek anyja éppen Lászlót egy ágyútalpon vontatta végső szálláshelyére a nagykátai temetőben, majd rászállott arra az asztalra, ahol korábban László, mint kijelölt helyen dohányozhatott. Három héten keresztül tartózkodott a galamb az istállóban, ki-kirepülve néha. Ez azért is érdekes, mert zárt helyiségbe, ahol ráadásul nagy a mozgás, a legritkább esetben száll be idegen galamb, egy lónak a hátán meg még ritkább esetben ér csak önszántából „talajt”. A galambok inkább menekülnek az ilyen helyekről, ha véletlenül mégis betévednek. Szóval három hét után végleg elröpült a szárnyas vendég, bizonyára örökre. Nem korábban és nem később, pontosan akkor, amikor Elek, László bátyja, a Ferenczi birtokra érkezett, hogy László holmiját, felszereléseit elvigye onnan. Még ezen a nyáron Ferenczi János bajtárs, a Tenkes Hadjárat alkalmával egy fa alatt megpihenve, felismerni vélte a galambot. Utoljára történt ez, mert azóta se híre, se hamva. Megjegyzendő azért, hogy Jakab Laci életében gyakorta tréfálkozott, imádta megviccelni az embereket. Tudom, hogy meredek a kérdés, de nem lehet, hogy nála halála után is, ez valahogy kitartott?

Sorsfordító lehet, ha valaki sokáig őriz egy tutajt

Jakab Béla, László fiatalabb bátyja, aki bár tanult mestersége alapján kárpitos volt, kinézetre mégis igazi „betyár alkat” benyomását keltette. Szeszes italokat a világért sem fogyasztott. Ő is, mint László, Elek bátyjának köszönheti az első lovaglásélményét, de a lóval mégis csak öccse, László fertőzte meg a ’80-as évek elején.

Testvéreihez hasonlóan igazi ezermester volt. Dolgozott ő mint öntvénytisztító a Vöröscsillag Traktorgyárban, targoncavezető és vulkanizáló a gumigyárban, kocsikísérő egy építőipari vállalatnál. A ’70-es évek végén László, Béla öccse, Sződligeten vett részt egy filmforgatáson és arra kérte Bélát, hogy a forgatáshoz szükséges tutajt őrizze a Dunán. Béla jó két hétig őrizte a tutajt, így aztán oda is lett a munkahelye. Innen kezdve lovásznak állt Sződligeten, Katalinpusztán és Tiszaugon, amatőr lovas versenyeken tette próbára lovastudását, s közben forgatásokon dolgozott itthon és egy alkalommal Csehszlovákiában. Béla három gyermek nevelőapja volt és egyben négy ló tulajdonosa. Huszárruhát csak egyszer öltött magára, de betyárviseletben nagyon szívesen jelent meg hagyományőrző programokon. Igazából ő a magányos lovasok közül való volt. Természetéből adódóan gyakorta egyedül lovagolt ki a határba, mert így a legnyugalmasabb – ahogy mondta. Szabad idejében javítgatta a környezetében lévő eszközöket, újjáépítette az istállót vagy éppen színes, különleges kavicsokat gyűjtött, és mint a nagymamák a befőttet, üvegbe tette azokat, hogy a polcon ékeskedjenek minden szem örömére.

A jószívű

A legidősebb testvér Elek volt. Ha külsőre nem is, de egyébként ő ütött el leginkább fivéreitől. Ő az, aki családot alapított, két gyermek édesapja, sőt nagypapa is lett. Ő az, aki gazdasági szervezetet hozott létre, üzemvezető volt a Taurus Gumigyárban, később egy kertépítő Bt. vezetője lett. Volt csikós, lótenyésztőnek tanult Bábolnán, gyakorlatot a Jászberényi Állami Méntelepen szerzett. A ’60-as években a Budapesti Lovas Klubban, majd az Újpesti Dózsában volt sportlovas, s tagja volt az ifjúsági válogatottnak is. Mellesleg lovas statisztaként számos film forgatásában vett részt testvéreihez hasonlóan. Ám a ’70-es években kimaradtak életéből a lovak, és csak a ’80-as évek közepén került ismét ló közelbe, pontosabban a katonai hagyományőrzők közelébe, de ekkor már tanítványa, László öccse révén.

Amikor öccse meghalt, ő igyekezett átvenni azt a szerepet, amit László viselt. Ő lett a Történelmi Lovas Egyesület és lakóhelyének lovasbázisa, aki körül gyülekezett az utánpótlás, aki központjává vált az egyesületi szerepléseknek. Ám, mivel Elek alapvetően más habitus volt, mint László, nem „leutánozta” öccsét, hanem egy sajátos, csak rá jellemző stílust vitt, mondjuk úgy, hogy a centrális erőtérbe.

Elek mester huszárvágásai

Kevés tavaszi emlékhadjáratos teendő volt, amit a Jakabok nem űztek magas szinten – így volt ezzel Elek is. Kitűnően lovagolt, értett is a lovakhoz és tanított is másokat lovagolni. Sátorépítésben és villanyszerelésben a „világbajnok” Bátori Schulcz Bódog Hagyományőrző Műszaki Alakulathoz tartozott. Az autószerelés neki szórakozás volt. Bármilyen autót, mezőgazdasági gépet szétszedett, beindított és kikalapált. Úgy főzött, mint azok az egykori pásztorok, akik ismerték a csillagokat, akik furulyát és pásztorbotot faragtak maguknak. Mint akik farkasokkal és medvékkel hadakoztak, s akiknek fogalmuk sem volt arról, hogy mi a televízió. Szóval, akik még egy másik világban éltek, akik érezték még a tágas univerzum finom rezgéseit. Ami pedig a szervezést illeti, abban Elek „akkorákat alakított”, olyan gyorsasággal és olyan találékonysággal dolgozott, hogy sajnálhatják a jövő vezetőképző iskolái, ha Elek tettei nem kerülnek be a vezetés-szervezés elméleti tankönyveibe, „Elek mester huszárvágásai” címmel. Az esti nótázásból soha ki nem maradó népi polihisztor számára a tréfa sem volt idegen természetű képződmény. Jó szíve pedig sokkal jobb volt annál, hogy bárki kérésének is nemet mondjon. Valójában legnagyobb gondjai ebből voltak levezethetők – tegyük hozzá, nem csak neki.

A nagy esés mint bemutatóelem

Talán 2008-ban történt Nagysallón, hogy bemutatóra készültünk – akkor, amikor még én, e sorok írója, szerveztem a Felvidéki Tavaszi Emlékhadjáratot. Volt ott egy olyan Felvidékről hozott ló, amit Sándor László bajtársunknak szántunk, de mivel a ló igen táncos fajta volt és vihogva dobott le bárkit a hátáról, Sándor László bajtársunk – s ezen csodálkozni igazán nem is lehet – nem kívánta megülni a vad hátast. Mi több, nem akadt egyetlen vállalkozó sem a feladatra alkalmi felvidéki csapatunkból. Azaz mégis csak akadt végül, Jakab Elek személyében. Csodálkozva figyeltük, hogy míg mások alatt egekig ugrott a ló, úgy táncolt, mintha zenére járta volna, hovatovább csúnyán megviselve mindenkori lovasát, Elek alatt, csodák csodája, végtelen nyugalmat árasztott magából. Hiába, ez az igazi hozzáértés – véltük többen, amolyan elismerő és szakértő hozzászólóan. Bemutatónkat a nagysallói stadionba terveztük, és hát annak rendje módja szerint meg is valósítottuk. Elek a lóval mintaszerűen szerepelt, hatalmasat nőtt a szemünkben. Hátra volt még azonban a bemutatóból az utolsó mozzanat, amit úgy határoztunk meg, hogy minden résztvevő egyesével ellovagol a lelátó előtt, és mindenki egy saját maga által kitalált produkcióval búcsúzik a közönségtől. A legkülönfélébb leleményekkel szembesülhettünk, amikor is az egész bemutató záróelemeként, Elek lovagolt be a tribün elé. Kíváncsian vártuk, hogy mit talál ki a mester. Nem kellett sokáig türelmetlenkedni, mert látszólag semmilyen külső behatásra, de pillanatok alatt régi önmagát adta a megvadult paripa, és úgy vágta le Eleket a hátáról, hogy csak úgy nyekkent. Baja azonban jól láthatóan nem lett Eleknek, sőt, mintha mi sem történt volna, rögvest visszaült az immár ismételten nyugodt állat nyergébe. Félig a közönség felé fordult, egyik karját széles mozdulattal kitárta, pontosan úgy, ahogyan az elismerést éppen begyűjtő színészek teszik, és nagy taps közepette kilovagolt a bemutatótérről. A színfalak mögött később Elek határozottan állította, hogy ezt a „produkciót” ő így találta ki, amolyan búcsúszerepnek. Mi pedig, akik mindezt akkor láttuk, azóta sem tudjuk eldönteni, hogy a szemünknek higgyünk, vagy Eleknek.

Jó időben, jó helyen

Akárhogy is, a Jakabok jó időben voltak jó helyen. A régi alföldi paraszti műveltségből magukkal hozott világlátásuk, gyakorlati tudásuk, egy olyan kultúrtörténeti időszakban vált értékteremtővé, amikor a magyar lovas katonai hagyományőrzés – ha nem is szárnyait bontogatta, hiszen ilyesmi már korábban is történt a magyar ég alatt – a 48-as katonai hagyományőrzés kialakulásának útjára lépett. Nem kis részben nekik köszönhetően, és esetükben a Történelmi Lovas egyesület színeiben. Akkor is igaz ez, ha gyakrabban láthattuk őket betyár viseletben, mint huszár ruhában. A velük történt esetek gazdagították a magyar katonai hagyományőrzés anekdotakincsét, emlékük pedig sokunk számára még ma is útravaló azon az úton, amelynek mi is jónéhányan taposói lettünk, és amely út majd egyszer véget ér. De hogy mikor, és hogy addig milyen szélessé és milyen hosszúvá válik majd, azt most még ember nem tudhatja.