A magyar jazztörténet kiemelkedő kutatója két segítőtársával ezúttal egy itthon soha nem kutatott területre „kalandozott”: a hangosfilmek megjelenésétől kezdve 1950-ig, a jazz nemkívánatossá nyilvánításáig derítette fel a műfaj szorosnak mondható kapcsolatát a mozgóképpel. A jazzfilmek célja ekkoriban még a színtiszta szórakoztatás volt, nem születtek a mai értelemben vett dokumentarista alkotások és/vagy koncertfelvételek. Erre nemcsak a nyugati filmek szolgáltatnak példákat, de az 1934-ben készült és Budapesten érthetően csak 1945-ben bemutatott szovjet burleszk, a „Vidám fickók” is, amelynek zeneszerzője a hírneves Dunajevszkij volt. Különösen érdekes olvasni az 1947-ben, a Szabad Népben megjelent vitriolos kritikát is a Casablancáról, vagy azt a meglepő tényt, hogy a koalíciós időkben a közönség még láthatta a Gershwin életét bemutató Rhapsody in Blue című filmet, és olyan jazzikonokkal ismerkedhetett meg a filmvásznon, mint Louis Armstrong, Duke Ellington, Glenn Miller vagy Benny Goodman. Érdeme a kötetnek, hogy a szokásos névmutató mellett a filmcímek és a zeneszámok mutatója is megkönnyíti a tájékozódást.
