A pünkösd szimbóluma már az ókortól kezdve a rózsa volt. Rómában a középkorban nagy pompával ünnepelték meg a rózsa virágzását, de érdekes módon akkor még nem tettek különbséget a különböző rózsafajok között. A kereszténység elterjedésével a pogány rózsaünnep szépen belesimult a pünkösdi ünnepekbe és főleg Dél-Európában impozáns virágözönnel köszöntötték a tavaszt. A pünkösdi rózsa „keresztapja” tehát maga az Egyház volt. A rózsát és a pünkösdi rózsát elég későn nevezték meg. A XVI. században, amikor a humanizmus idején pontos neveket kerestek a növényeknek, vált szét a rózsa (Rosa cinnamomea) és a pünkösdirózsa (Paeonia officinalis).

Az utóbbi nem is tartozik a rózsafélék családjába, ám sok szirmú virágjának szépsége a rózsáéval vetekszik. Az egyik legrégibb kultúrnövényünk – a Paeonia – Kínából származik. Nevét a görög isteneket gyógyító orvosról, Paionról kapta, ugyanakkor más források a diadalmi éneket jelentő „paean” szóra vezetik vissza. Bármelyik elmélet igaz, egy biztos: a pünkösdi vagy népiesen bazsarózsa kivételezett helyet foglal el a virágok között.

Hosszú évszázadok óta gyógynövényként használták szinte minden részét. Gyökeréből készített kivonattal gyógyították a sárgaságot, a vese- és hólyaghurutot, a reumát. Jó hatással van az immunrendszerre, és mérsékli a vérnyomást. Japánban a virágot a „sárkányok eledelének” tartják és főzelékként fogyasztják. A XVI. századi Angliában a magokat fűszerként használták és lidérces álmok elűzésére ható mézsört készítettek, vagy bűbájosságra ható nyakláncot fűztek belőle. Gyökeréből faragott gyönggyel a gyermekek fogzását segítették elő. Szerte a világon, ahol a bazsarózsa megél vagy termesztik, nem elégszik meg a szürke, mindennapi élettel, elegáns megjelenésével, színeivel, illatával mindig is fölhívta magára a figyelmet. Ugyanakkor óvatosan kell bánni a nemzetségébe tartozó fajtákkal, mert mérgezőek, ezért csak szakember irányításával alkalmazhatók gyógynövényként.

Elterjedési területe az északi félteke, mindössze 39 pünkösdi rózsafajt tartanak nyilván. Lágy szárú, fásodó, évelő, lombhullató változatai ismertek, de a nemesítők egyre pompásabb újdonságokkal jelennek meg a piacon. A szirmok színe a fehértől a vörösig terjed. A kifeslett virágok kis fantáziával lángnyelvekre emlékeztetnek, ráadásul éppen pünkösd táján nyílnak, így nem véletlen, hogy a lángnyelvekként ábrázolt Szentlélek eljövetelének jelképévé vált. Mint minden szépségből, a bazsarózsából is jutott egy – csak nekünk, magyaroknak. A hazai flóra ritka, védett faja kizárólag a Mecsek irtásrétjeinek peremén tenyészik. A bánáti bazsarózsa a Kárpát-medencében született, itt él, tehát igazi hungarikum. Nem nehéz fölismerni, mert virágának sötétvörös szirmai hasonlítanak kerti rokonaira. Értékét ritkasága és a hosszú generációk sora adja. Örökségként az utolsó jégkorszak hagyta ránk és azóta él a Kárpátok koszorújában. A piros vagy kerti bazsarózsa, illetve pünkösdirózsa vadon élő alfaja a bánáti vagy mecseki bazsarózsa, latin nevén Paeonia officinalis ssp. banatica. Kevesen tudják, hogy a ritka növény legnagyobb állománya a Zengő oldalában él, ahol a természetvédők megpróbálták megvédeni az egyetlen magyar bazsarózsát a tervezett katonai létesítmény építésének rombolása elől. Hogy „nevet adjanak a gyereknek”, tizenkétezer tövet kiástak eredeti élőhelyéről és áttelepítették máshová. A mikroklímára érzékeny növények többsége az új helyen nem maradt meg, többségük elpusztult. Egy tő természetvédelmi értéke 250 000 forint, nem szólva a csekély állomány fokozott védelméről. Ha az idén a Zengő oldalában sétálnak virágnézőbe, csak azok a bazsarózsák nyitnak szirmot, amelyek eredeti helyükön maradtak.

Csakúgy, mint a magyar ember: az erőszakosságot, kultúrája megváltoztatását, hagyománya sárba tiprását nem éli túl.

Hankó Ildikó