– Hogyan lett irodalomprofesszorból filmrendező?

– Nem motiváltak a hallgatók, persze lehet, rossz tanár voltam. A filmem főszereplője, Irlan Kugajev viszont szintén professzor, és ő nagyon jól tanít. Általában azt kérdezik meg elsőként, hogy valóban narkós-e, de nem, éppen a doktoriját írja. Egyszerűen csak jól játszik. Nem nagyon volt az ínyére, hogy felkértem, mert nem tartja magát színésznek, pedig már dolgoztunk együtt rövidfilmekben. Az alakítását mindig nagyon eredetinek és valóságosnak tartottam.

– Miért alkalmaz amatőr színészeket?

– Felnőtt egy új generáció az orosz színjátszásban, az utóbbi tizenöt év termése, akik sokat játszanak sorozatokban, és nehéz velük időpontot egyeztetni. Én máshogyan dolgozom, nálam nem működik, hogy eljönnek egy napra, aztán elrohannak. Lehet, hogy konzervatív vagyok, de hiszek abban, hogy időt kell hagyni, csapatot építeni. Mi összeszokott társaság vagyunk, együtt élünk, együtt lélegzünk, és ez át kell jöjjön a filmen is. Egyébként jónak tartom az orosz színészeket, de az a mai ipar, amibe az új generáció belenőtt, egy kicsit lelketlen, túlságosan is a pénz mozgatja. A Sztanyivszlavszkijtól eredő orosz iskola régen nagyon híres volt, de mostanra elveszett a lényege: a színpadon jelen lenni, átérezni a szerepet. Automatizálttá váltak a művészek, jól megtanulták, hogyan fejezzék ki az érzéseket, de ez nem jelenti azt, hogy át is élik. Nincs is rá idejük. De hozzáteszem, a filmemben az amatőrök mellett több ismert színész is játszik, mindegyik generációból.

– Azt gondolnánk, egy irodalomprofesszor elsőként egy nagy művet vinne filmre, nem drogos történetet, bár ez nem egy tipikus drogos film.

– Engem elsősorban az önmagával és a világgal konfliktusba kerülő ember érdekel. Egy korábbi rövidfilmem ugyanerről szól: egy társaság mulatozik, kártyázik, aztán az egyikük egyszer csak kiválik közülük, felsétál a hegytetőre, ahol van egy elhagyott temető. Átváltozás történik a lelkében, az is a film címe, hogy megtisztulás. Miért hagyja ott a többieket? A mostani film hőse is keresi a segítséget a megtisztuláshoz, amelynek során nagy utat tesz meg, különböző állomásokkal. Az egyik szereplő ki is mondja: mit gondolsz, miért ülök itt, hogy a holnapról beszélj velem? Nem. Azért, mert te szégyelled magad. Azt mondta nekem egyszer egy pap, hogy a kábítószer egy Istentől származó jel, egy szimbólum arról, hogy már nincs tovább. A főhősben támadó konfliktus kiindulópontja, hogy már nem tud imádkozni. Nem tudja Istent megszólítani, nem tud kihez fordulni, nem az zavarja, hogy kevés a fizetése a narkóhoz, hanem erkölcsileg egy olyan mélyponton van, amiből már nincs kiút. A film végén a fecskék megérkezése azt szimbolizálja, hogy tisztába kerül önmagával, és tud örülni a körülötte zajló világnak, amiből addig kimaradt. Mindeközben rengeteget olvas, de az irodalom nem viszi előre, mert azt is egy szűrőn keresztül látja. Végül eldobja ezt a mankót, és megpróbál a maga belső világára hagyatkozni.

– Van önéletrajzi elem a filmben?

– Olyan előfordult velem, hogy elküldtem a pokolba a hallgatókat, mert nem olvasták el, amit kellett volna, és a filmben megjelenő irodalmi szál is tőlem származik, de csak ennyi. A forgatókönyvet Irlan Kugajevvel írtuk közösen az ő elbeszéléséből. Nagyon tetszettek ezek a figurák, amikor olvastam, azonnal felvillantak az arcok, karakterek. Ilyen elveszett hősöket érdemes vászonra vinni. Nem akartuk, hogy csak egy narkós történet legyen, ez többről szól, emellett nem akartuk azt mutatni, hogy milyen klassz ez az egész, és ezt túl lehet élni. Nagyon vigyáztunk, hogy ne népszerűsítés legyen, hiszen így is növekszik a kábítószer-fogyasztás Észak-Oszétiában, s ilyen sorsoknak szemtanúja volt Irlan Kugajev is, többek közt tanítványainál. Ha szimpatikussá teszel egy hőst, az már propaganda. Így aztán igyekeztünk semmilyenné tenni, talán kicsit túl hideg, távolságtartó lett emiatt, a zeneszerző próbált finomítani ezen. Amolyan holdjáró típus, csak a legvégén van emberi színezete.

– Mit jelképez a kábítószer-függőség?

– A fogyasztói társadalom metaforája. Nézzük a politikusokat. Rengeteg problémájuk van, állandóan le kell bombázniuk valamit, Irakot, Iránt, valakivé kell válniuk, letenni valamit az asztalra. A hatalom ugyanúgy hat az emberekre, mint a narkó, maga alá gyűri és robotokká teszi őket. A hinta is fontos eleme a filmnek, végig halljuk a borzalmas nyikorgását, ez a hang számomra a civilizáció hangja. Mert állandóan azt várjuk, hol lesz a robbanás, itt vagy ott, mint egy hinta. Egy évvel a forgatás előtt volt nálunk a csecsen terroristák által elkövetett iskolai túszdráma, amely gyermekáldozatokkal járt. Az egész világon ugyanez történik, egy hatalmas világégés. Az emberek pedig nem tehetnek róla, hogy így hat rájuk ez a sok borzalom, hogy nem tudnak elviselni ennyi mindent. Van olyan, hogy futnak együtt, valaki elbotlik, és senki nem nyúl utána, hogy felemelje. Most már itt tartunk. Nagyon közel vagyunk egy katasztrófához, ezt akartam jelképezni a hintával. Hanyatlik a kultúra is, ami pedig az emberiség gerincoszlopa. Ha ez eltűnik, csak egy zombi lesz az emberből. Hiába próbálja meg az értelmiség ezt a kultúrát megosztani, továbbadni, senkit nem érdekel, nincs hozzá táptalaj. A másik, hogy elhagytuk a földet, senki sem műveli, pedig ebből ered a család, az összetartás. Egy orosz költőtől, aki a kommunizmus alatt Amerikába emigrált, majd a ’90-es években elkezdték kiadni a műveit, megkérdezték egyszer, hogy mit érez: győzött? Azt válaszolta, nem, inkább partizánnak érzem magam. Én is partizánként tekintek magamra, aki megmutatta, milyen fegyver van a kezében. Így tudok harcolni.

– Milyen az orosz lélek, ami annyiszor kifejeződik az orosz irodalomban?

– Két véglet jelenik meg egyszerre: egyfelől állandóan arról beszélnek, hogy lelkiismereti problémákkal küzdenek, másfelől nem tudják megteremteni az emberi létezés alapvető feltételeit és az emberséges viszonyokat. A viszonyom az orosz kultúrához összetett, kis túlzással azt is lehet mondani, hogy amikor a Kaukázust gyarmatosították, nem a fegyverekkel, hanem a kultúrával igázták le. Az orosz kultúra közvetítette számunkra a nyugatit, hiszen megvannak benne a nyomai, különösen a francia irodalomé. Mindent orosz nyelven olvastunk, Faulkner volt a kedvencem. Lehet, nélkülük az életben nem ismertem volna meg.

– A film Észak-Oszétia legnagyobb városában készült, s ezt nagy erényének tartják.

– Meg akartam mutatni ezt a várost, kalapot emelni előtte, hiszen itt nőttem fel. A főhős bejárja az egész várost, eljut az oszét irodalom megalapítójának emlékművéhez és egy nagyon érdekes, régi templomhoz is, amelynek temetőjében keresztények és muzulmánok nyugszanak egy földben. Az oszétok nagy része keresztény, húsz százalékuk muzulmán, a Észak-Kaukázusban mi vagyunk az egyetlen keresztény nép. Valóban nem szokványos helyszín ez, többen gratuláltak érte, hogy végre van valami, ami nem központosított. Egy moszkvai filmkritikus azt írta, milyen jó, hogy most nem katonákat látunk Csecsenföld közeléből, hanem hús-vér embereket, akik ugyanúgy beszélnek, járnak és szenvednek, ahogy mi.

– Amerikában is sokáig élt. Változtatott ez valamit a világképén?

– Gyerekkoromban kezdődött az amerikai kultúra iránti szerelmem, 25 évesen utaztam oda, nagy elvárásokkal, azt gondoltam, itthon minden rossz, és ott minden jó lesz. Amikor azonban ott voltam, azt éreztem, igaz, hogy a Szovjetunió felbomlott, de itt van egy másik. Itthon két-három csatorna volt a televízióban, ott hatvan, de minek, ha mind egyforma volt, ugyanazt sugározták. Hiperérzékeny voltam akkor a hazugságokra, hiszen a Szovjetunió erre épült, mi tudtunk a sorok között olvasni, s azonnal éreztük, hogy sajnos itt ugyanúgy hazudnak. Az üresség érzése szállt meg, ahogy élére vannak állítva a házikók, a sövény le van nyírva, tip-top minden, de mindig azt kérdeztem magamtól, hogy na jó, de hol van itt a lélek. Más oldalról viszont inkább az egyetemen mozogtam, a társaim, tanáraim jó emlékeket hagytak bennem. Nem vagyok Amerika-ellenes, csak összeomlott bennem egy mítosz, ambivalens érzésekkel jöttem haza. Amerika szerepe most az, hogy megmutassa hogyan kell élni, s megmondja másoknak, mit kell csinálni. A globalizáció pedig egyébként ugyanúgy öli az ő kultúrájukat is. Harminc éve még az volt a probléma, hogyan mentsük meg a kis nemzetek kultúráját, például az oszétokét, csecsenekét, ma már fel sem tesszük ezt a kérdést, mert az orosz, a német, a francia, az angol is veszélyben van. Minden esik szét. Bár az egész világot a hazámnak tekintem, a globalizmus számomra nem járható út, mert úgy látom, ez is egyfajta leigázás, totalitárius rendszer. Egy oszét költő verse fejezi ki a legjobban a világlátásom: Az egész világ az én templomom, az én szerelmem szent, és az én világmindenségem a hazám. Azt üzeni számomra, hogy felelős vagyok azért, ami körülvesz, felelős vagyok a másikért. A technikai fejlődés lényege az volt, hogy közelebb hozza egymáshoz az embereket. A magyarok, a csehek, az oszétok, az oroszok maradjanak meg azoknak, akik, képviseljék a kultúrájukat, és egymáshoz vendégségbe járjunk. Csak töröljük meg a lábunkat, mielőtt bemegyünk a másik szentélyébe, mert egyébként nem marad semmi, amit megmutathatnánk.

Fehérváry Krisztina

Aszlan Galaszov az Észak-Oszétiában született rendező irodalomból és nyelvtudományból diplomázott, majd többek között Moszkvában és Washingtonban tanult művészettörténetet és filmelméletet. A Titanic Filmfesztiválon bemutatott Megjöttek a fecskék az első nagyjátékfilmje, amelynek főhőse egy árnyékéletet élő, heroinista irodalomprofesszor. A Spirit of Fire nevű elsőfilmes fesztivál nagydíját elnyert alkotásban a kábítószer-függőség a fogyasztói társadalom metaforájaként jelenik meg.