A dal ugyanaz marad
– A filmben valamennyi albumáról hallhatunk dalokat, miközben zenésztársai és a közönség is főszereplővé válik. Miért kellett ilyen sok évig várni a megszületésére?
– A koncertjeimen – de az utcán is – egyre több harminc év körüli fiatallal találkoztam, akik nagyon kedvesen emlékeztek vissza arra az időre, amikor még nekik énekeltem, és igazán hízelgően azt mondták, hogy a dalokkal megszépítettem a gyerekkorukat. Azért, hogy ezek a már szintén szülővé lett régi gyerekek se vesszenek el számomra, megpróbáltam nekik is énekelni. Így született meg A dal ugyanaz marad című szám és a film, ami hozzájuk is szól, illetve azokhoz a nagymamákhoz, nagypapákhoz, akik egykor őket hozták a koncertjeimre. Emellett sajnáltam, hogy az utolsó három-négy lemezem dalaiból nem készült tévéfelvétel – mivel a televíziók már évek óta nem csinálnak kicsiknek szánt igényes műsorokat. Azt pedig különösen sajnáltam, hogy rajtam és a zenekaron kívül senki sem látja azt, amit én a színpadról látok. Másrészt úgy érzem, a család ma különösen fontos. A minket körülvevő világ egyáltalán nem ennek kedvez, miközben a gyerekeknek nagy szükségük van a biztonságra, a szeretetre, a figyelemre. Ha ezt a köteléket csak néhány percre is összetartja az, amit én próbálok közvetíteni, akkor már léptem egyet a célom felé.
– Mi ez a cél?
– Mikor elkezdtem énekelni, azt gondoltam, elsősorban színész vagyok, előadó, és sokkal kevésbé ismerem a zene adta lehetőségeket, mint a színházat. Azt nem is sejtettem, hogy képességem van ahhoz, hogy a gyerekek bizalmába férkőzzem. Aztán lassan megtanultam a velük való érintkezés módját, és azt is, hogy mit nem szabad soha: megsérteni, kinevettetni, megalázni és becsapni őket. A gyerekek pont olyan sokfélék, mint a felnőttek, csak nincs annyi tapasztalatuk, és még sokkal kevesebbet tudnak a világról. Ráadásul ki vannak szolgáltatva nekünk, felnőtteknek. Arra is rájöttem, hogy a gyerekek sokkal könnyebben tanulnak ritmusra és zenére, így ezen keresztül lehetségessé válik a magyar költészetet is a fejükbe ültetni anélkül, hogy éreznék a tanulás kötelezőségét. A cél az, hogy ezt felnőttként se felejtsék el, és egy-egy régi lemezborítóról eszükbe jusson például Nemes Nagy Ágnes neve.
– Az egyes lemezekre felkerülő verseket mi alapján válogatja össze?
– Régen, a kezdet kezdetén még Bródy János szedte össze a verseket, majd lassan eltanultam tőle a lemezszerkesztést, végül már én is választottam. A zeneszerzők a számomra legkedvesebb zenészek közül kerültek ki. Amikor belekezdtem ebbe a műfajba, itthon éppen megindult az a könnyűzenei forradalom, amelynek hatására már nem volt mindegy, hogy az ember egy hétköznapi sláger vagy egy bizonyos zenekar mellé állt. A dalok olyan fontos dolgokról kezdtek szólni, amik minket érdekeltek. Verset választani egyébként mindig nehéz feladat, mert szép vers nagyon sok van, olyan azonban már kevesebb, aminek a témája is érdekelheti a gyerekeket és megzenésítésre is alkalmas. Elsősorban az időközben már fél-klasszikussá érett kortárs költők versei közül válogatok, de Petőfi , József Attila, Szabó Lőrinc, Szép Ernő is elmaradhatatlan – úgy gondolom, hogy a magyar irodalom legszebb és legértékesebb részéből kell merítenem. Soha nem kimondottan gyerekverseket keresek. Példaképeim az olyan szerzők, mint például Janikovszky Éva, aki gyerekekhez és felnőttekhez ugyanolyan érvénnyel szól. Az ötéves unokámnak például már olvasom a Micimackót, és nagyon jókat nevet rajta, de persze nem azon, amin húsz év múlva fog. Nem olyan műveket választok tehát, amiből megtudjuk, hogy milyen szép, ha süt a nap és nyílnak a virágok, hanem amelyek ennél egy kicsit többet mondanak. Így került véletlenül a kezembe például egy felvidéki költő, Simkó Tibor gyönyörűen illusztrált kötete, amit valószínűleg gyerekként is képtelen lettem volna lerakni. De említhetném Kányádi Sándort is, akinek egyik verséből egy nagyon jó roma dal született. A filmben is látható, ahogy egy roma kisfiú csodálatosan ráérez a versen keresztül átszűrődő ritmus lényegére. Ekkor éppen egy olyan helyen jártunk, ahol a legszegényebb gyerekek laknak, akiknek az is csoda, ha buszra szállhatnak vagy kijutnak a faluhatárból.
– A gyerekek között ilyen szempontból van különbség?
– Számomra nincs. Ha jól teszem a dolgom, minden gyerek ugyanúgy reagál. De önkéntelenül eszembe jut, hogy folyton csak papolunk az esélyegyenlőségről, miközben ezeknek a gyerekeknek egyáltalán nincs semmi esélyük. Ez azért katasztrófa, mert ki tudja hány, és micsoda tehetség van köztük! Minden gyereket segíteni kell, és nem mindegy, milyen módon, hiszen az, hogy mit kap az első néhány évében – és nemcsak az anyagi lehetőségekről beszélek, hanem a szellemiekről – meghatározhatja a későbbi sorsát. Lehet egy falusi nagypapában vagy nagymamában nagyon sok fantázia, amit nem tudott az életében kifejteni vagy közkinccsé tenni, de ha valaki több emberrel, élménnyel és benyomással találkozik, akkor az életben később jól felhasználható, többféle munícióhoz jut hozzá. Ráadásul mára felgyorsult minden, és az jut a lehetőség közelébe, aki mellette áll. A filmmel ennek ellenére azt szeretnénk megmutatni, hogy egy falusi, rosszul öltözött gyerekben és egy budai művelődési házban ülő, szépen felöltöztetett gyerekben ugyanúgy megvan az, ami tulajdonképpen mindannyiunkban meg kellene, hogy legyen: az együttlét öröme, a szeretet és az összetartozás igénye.
– Ebben a felgyorsult világban változott a gyerekek fogadókészsége a dalai iránt?
– A koncertjeimen én ezt nem veszem észre, nem is nagyon tudok válaszolni, hiszen mindig teltház van, s hozzám olyan gyerekeket hoznak el, akik szeretik ezt, nagyjából tudják, hova jönnek.
– Nemcsak énekesként, színésznőként is sikeres, a mára legendává vált vígszínházi társulattal kezdhette pályáját. Milyen emlékeket őriz ebből a korszakból?
– Akkor olyan társulat volt a Vígszínházban, amilyen csak a mesében van. Nagy mázlim volt, hogy az első szerepemet Az idő vasfoga című Csurka-darabban Várkonyi rendezte. Neki és partneremnek, Darvas Ivánnak hála, nagy sikerem lett. Néhány hónappal később aztán be kellett ugranom egy szerepbe, ahol Latinovits volt a partnerem. Egy csókjelenetnél mentünk a színpadra, és szerepem szerint azt kellett mondanom, hogy „félek, rosszkor léptünk be”. Ez drámai zárópillanata volt a felvonásnak. Valószínűleg én még nem nagyon tudhattam a szakmát, mert akkora röhögés tört ki a nézőtéren, hogy majdnem leszakadt a kupola. Latinovits lerohant, belerúgott a függönybe, és azt mondta, „ez nem az idő vasmicsodája, mit képzel maga?”. Na, ezt soha nem felejtem el. Másnap elnézést kért, és elmagyarázta, mit kell másként csinálni, hogy a pillanat valóban drámai legyen, ne vígjátéki.
– Később nem érezte soha, hogy a gyerekkoncertek, az éneklés időnként háttérbe szorítja a színpadot?
– Amikor elkezdtem énekelni, éppen sok olyan felkérést kaptam, amiket amúgy sem szívesen vállaltam volna. Itt viszont a magam ura lehettem, azt csinálhattam, amit akartam, ami én vagyok. A műfaj is egyre jobban érdekelt, mert nemcsak a gyerekekkel való kommunikációt kellett tapasztalat útján megtanulnom, hanem azt is, hogy egy dal mitől marad életben egy koncerten. Lehet persze, hogy aztán később emiatt már sok szerepet nem osztottak rám a televízióban vagy filmekben, de a színházban mindig játszottam, így nem volt hiányérzetem. Arról pedig, hogy mit jelent, és milyen érzés a gyerekekkel találkozni a színpadról, már semmi pénzért nem mondanék le.
Farkas Anita, Herbák Dóra
HALÁSZ JUDIT
A Színház- és Filmművészeti Főiskola elvégzése után 1964-ben a Pécsi Nemzeti Színházhoz szerződött, majd Várkonyi Zoltán a Vígszínházba hívta, amelynek azóta is tagja. Műfajteremtőként a hetvenes években kezdte énekelni magyar költők verseit gyerekek számára, albumaiból közel kétmillió kelt el. A gyerekek Magyarországon elsőként választották meg a Mosoly-Rend Lovagjának, a közönség szavazatai alapján 2003-ban pedig tagjává vált a „Halhatatlanok társulatá”-nak. Díjai: Kossuth-díj, Jászai Mari-díj, Érdemes Művész kitüntetés, a Magyar Köztársaság Tiszti keresztje, Páger-díj, Bilicsi-díj, Ajtay-díj, Erzsébet-díj, Európa Gyermekeinek Jövőjéért-díj, Aphelandra-díj, Prima Primissima-díj.