– Meglepte, hogy mind irodalmi, mind olvasói részről ilyen jó fogadtatása lett a kötetnek?

– Nem. Illetve nagyon reménykedtem benne, hogy betalál. A kiadó igazgatója, Mészáros Sándor szintén azt mondta, hogy egy olyan rés tátong a magyar irodalomban, amit eddig senki nem töltött be, próbáljuk meg.

– Pontosan mit ért ezen a résen: a jelent feldolgozó kortárs művek hiányát?

– Nem teljesen. Mert létezik kortárs irodalom, ami a jelent dolgozza fel, vagy még inkább a közelmúltat, de az általában konokul ragaszkodik a szegénységhez. Pedig nem csak az lehet érdekes vagy feldolgozandó. Nemrégiben láttam például A Wall Street farkasa című filmet, amelyben azt mondta a főszereplő, hogy a szegénységben nincs semmi irigylésre méltó. Akkor értettem meg, miért fogyott el két hónap alatt a könyvem első kiadása. Ahogy néztem a moziban körülöttem ülő embereket, csodálkozva láttam, hogy a főszereplőnek, ennek a teljesen amorális lénynek, aki azzal alapozta meg a vagyonát, hogy szegényeket vert át, őszintén drukkoltak, nevettek a poénjain, beleérezték magukat a szerepébe. Az őt alakító Leonardo DiCaprio és valósan létező mintája pedig egyenesen a közönség hőse lett. Sugárzó arccal nézték, ahogy átveri ezt a népet, akik tulajdonképpen ők maguk.

– Ön szerint miért lehet egy ilyen alak ennyire vonzó?

– Valószínűleg azért, mert minden ember arra gondol a láttán, hogy ez a csillogó élet neki is járna, és csak valami fatális véletlen az oka, hogy nem éppen ő ült ott a tőzsdén és játszott ekkora pénzekkel. Helyettük viszont itt egy hős, aki megvalósítja mindazt, amiről ők csak álmodoznak. Ráadásul a közönség vágyik arra – ahogyan millióan nézték például a Dallast is –, hogy bepillanthasson a kulisszák mögé, ha már valami rendszerhiba miatt nem ők ülnek a limuzin hátsó ülésén, pedig ugyanúgy megérdemelnék.

– A szegénységben tehát nincs semmi irigylésre méltó, az ön novelláiból viszont rendre az derül ki, hogy a gazdagságban se sok: a szereplőket leginkább az unalom, a cselekvőképtelenségbe fordult hiányérzet köti össze.

– Mert egyszerűen tudomásul kell venni valamit: az életünk, mindenkié, kilencven százalékban érdektelen, üresjáratokból áll. A szerencsésebbekében van tízszázaléknyi rész, magas pontokkal, kiemelkedésekkel, és mi csak ezt a polaroidot látjuk belőlük: amikor például bejön a szupermodell a vörös szőnyegen, azt irigyeljük, nem a hétköznapjait. Ilyen szempontból az én hőseimnek is irigylésre méltó az életük, csak nem tudnak ráreflektálni. Azért ilyen szánalmasak, mert nincs bennük cinizmus, vagy még inkább irónia a saját sorsukkal kapcsolatban. A személyes tragédiájuk ezért nem is az, hogy jómódban élnek, és ezt nem tudják értékelni, hanem hogy a bukásaikat, a sérüléseiket, azt, ha időnként elesnek a csatamezőn, nem képesek öniróniával feldolgozni.

– Sikeres ügyvédként ugyanilyen jómódban él, tulajdonképpen a saját életéről, környezetéről ír. Ez egyfajta „bent is vagyok, kint is vagyok” állapot?

– Igen. Azt a nézőpontot alkalmaztam, hogy én vagyok a bentlévő-együttélő, aki belülről közvetít kifelé. De azt fontos megérteni, hogy az írásaim, bármennyire is elferdült ez a megjelenés óta a médiában, nem a hipergazdagokról, a valódi felső tízezerről szólnak, és bár jómódban élek, én sem azok közé tartozom.

– Hanem kikről szól?

– A multinacionális vállalatoknál dolgozó úgynevezett technikusokról. Ők azok, akinek már nagyon komoly fizetésük, hátterük, esetleg már családjuk is van, komoly lakóparkban laknak, Audival, Volvóval stb. járnak, de a szupergazdagoknak csak kiszolgálói, soha nem érik el az ő szintjüket, pedig egész életükben arra vágynak. Ezeknek a Magyarországon a rendszerváltás után megjelenő és mostanra szárba szökkent, saját kultúrával, szórakozóhelyekkel, nyelvvel, öltözködési szokásokkal rendelkező technikusoknak a szomorúságáról, kielégítetlen vágyairól írok: akik már eleget keresnek ahhoz, hogy álmodhassanak, de ahhoz nem, hogy valóra is váltsák ezeket az álmaikat. A szereplőim másik felét pedig azok az immorális kis lányok alkotják, akik nem kérnek, de mindent elvesznek, illetve az itt tartózkodó expatok, akik kegyetlenül kihasználják a még ma is működő nyugat-európai imázst.

– És ez nem a saját közegének kiárusítása? Hiszen, ahogy mondta, nyolcvan százalékban felhasználta az ismerőseit, sőt, néhányuknak még a nevét sem változtatta meg.

– Miért lenne az? Egyszerűen úgy válogatom meg a barátaimat, hogy akiben van önirónia, jöhet, és éppen ezért nem sértődik meg, aki viszont határozottan komolyan veszi magát, és elhiszi, hogy a létének bármi hatása van a világra, azzal meg amúgy sem tudok mit kezdeni.

– Azért jó lenne hinni, hogy van valami értelme az életünknek, hagyunk valami nyomot magunk után.

– Pedig nem. Talán ha ötezer ember az az egész világon, akik ki tudnak fejteni valami hatást. Ezért is döbbenek meg mindig, amikor konditermek öltözőiben kis hülyegyerekek a forint árfolyamáról beszélgetnek. Valójában fogalmuk sincs róla, nekem sincs, senkinek, maximum két-három embernek az országban. Persze minden rendszernek van egy nagy hazugsága: a részvételi demokráciának is.

– Azaz, elhisszük, hogy dönthetünk?

– Igen, különben nem működne az egész. Egyébként meg persze dönthetünk, négyévente egyszer, a közbeni folyamatokra viszont semmilyen ráhatásunk nincs. Ezt mindenki lefordítja a maga nyelvére, mert ha nem tenné, nem lenne többé demokrácia, azt mondanák az emberek, köszi, ebből nem kérünk tovább. Ugyanígy a multinacionális vállalatok hazugságát – hogy fontos vagyok, hogy a cég törődik velem, hogy mi fontos ügyeken dolgozunk, a mi lépéseink rendkívül fontosak – is el kel hinnie az embernek, különben mi a francnak túlórázna és ülne bent az irodában tizennégy órákat. Ezért egy ideológiát teremt: a saját fontossága ideológiáját. És közben el kell hinnie azt a másik, rendszert fenntartó hazugságot is, hogy a multik jók, csak hasznot hoznak az országnak. Pedig aki nem hülye, tudja, hogy a tőkének egyetlen célja van: a profit. Csak a naiv hiszi el, hogy a joghurtot azért alkották meg, hogy a bélflóráim rendben legyenek, és nem azért, hogy az azt gyártó cég részvényesei tudjanak a Cote d’ Azurön, Antibes-ban dögleni. Egy magyarnak pedig, amikor bevonul ebbe a gyarmati hadseregbe, egyszerre kell a gyarmattartókat szolgálni, de közben nyilvánvalóan vannak érzései a hazájával kapcsolatban, látja a visszásságokat, hogy viszik ki a nyereséget az országból. Nagy részüknek persze azért ez nem fáj annyira, mert teljes mértékben elhiszik a nagy ha-zugságot, hogy ez a lehető legjobb rendszer. Az én szereplőimnek például annyira erős a vállalathűségük meg az egzisztenciális függésük, hogy végül a lokalitást szorítják háttérbe, mindenféle magyarázatot, ideo-lógiát gyártva hozzá. Emiatt aztán állandó konfliktusban vannak magukkal, és pont az önirónia hiánya miatt sikerül végül legyőzni a lojalitásukat a haza iránt és megteremteni a globalitás iránt.

– A fentiek miatti folyamatos hiányállapotokból, ürességből viszont mégsem akar kilépni senki. Miért, ha legbelül nem érzi jól magát?

– Komformizmusból, egzisztenciális okokból. És mert ez az életük: a cégbeli pozíciójuk teszi őket valakikké. Már nem a klasszikus korban élünk, abban a világban, amikor az apák ráhagytak a fiaikra egy mesterséget, egy gyárat, egy bérházat. A szülők kilencven százaléka ma a nevén kívül semmit nem tud a gyerekére hagyni, így mindenki a megszerzett pozícióján keresztül nyeri el a helyét a társadalomban.

– Több kritika Bret Easton Ellis Amerikai pszichójának magyar kistestvéreként említi a Rablóhalakat – bár az ön írásaiban inkább a sajnálat, szánalom van jelen „a pesti éjszakában lézengő ritterek” iránt. Mást jelent a yuppie-ság itt, mint Amerikában?

– Nem erről van szó. A különbség inkább abban áll, hogy Ellis hősei tényleg nagyon gazdag emberek, Patrick Bateman, az Amerikai psychóból például a saját cégében dolgozik, és csak azért jár be, mert nem tud magával mit kezdeni. Ők robotok, terminátorok, akiken nem fog a golyó, a mi embereink meg, ahogyan említettem, technikusok. Ha kihúzod a kezükből a belépőkártyájukat, a céges mobilt meg a céges autót, már senkik, nem tudják miből fizetni a jelzálogot. Én a felső középosztályról beszélek, ami rendkívül sérülékeny Magyarországon. Kevesebb a felhalmozott tartalék, ráadásul mi nem nagycsaládokban gondolkodunk, mint egy francia burzsoá klán, amelynek a tagjai segítik egymást, hanem nagyon sok a self made man, az első generációs multi-alkalmazott. Akiknek, ha kihúzzák a talajt a lábuk alól, mondjuk nekem, mehetnek vissza a kis falujukba, a szüleikhez, akik nyilván a nyugdíjukból nem tudnak segíteni. Nálunk tehát borotvaélen táncolnak még a nagymenők is, sokaknak egyáltalán nem olyan kemény a páncélja, mint hisszük.

– Másik íróként, aki nagy hatással volt önre, a nyugati létforma torzulásait mellbevágó nyíltsággal az arcunkba vágó Michel Houellebecq-et említi, aki tavaly a nemzetközi budapesti könyvfesztivál nagydíjasaként üdvözölte a még nem elférfiasodott magyar nőket. Ugyanakkor az ön nőalakjai sem éppen szimpatikus figurák: hol számítóan kegyetlenek, hol szánalmasan megalázkodnak a státusz, a pénz előtt. Melyik a jobb?

– Nyilván még így is a miénk. Houllebecq egyébként ezt úgy magyarázta, hogy a magyar nők azért jobbak, mert elfogadják az idősebb férfiak közeledését, míg Nyugat-Európában, ha idős vagy, kiszorulsz a játékból. És szerinte a szexualitást is jobban meg tudják élni a keleti, beleértve a távol-keleti nők, mint a nyugatiak. Ez utóbbiak harmincvalahány éves korukban, mikorra kiélik magukat, keresnek egy pasit, akitől gyerekük lesz, aztán egész életükben uralkodnak felette. Ellentétben a magyar nőkkel, akik nemcsak hogy gond nélkül elfogadják húszévesen egy negyvenéves férfi közeledését, de a klasszikus alá-fölérendeltségi viszonyban gondolkodnak: a férfi az, aki irányítja az életüket és szociális hátteret ad. Houllebecq szerint Nyugaton ez már teljesen elveszett, ott a nők képtelenek megadni a férfiaknak, amire azok vágynak, ugyanakkor paradox módon éppen azt követelik tőlük, amit nem adnak meg: kedvességet, gyengédséget, szeretetet.

– A fiatal nő–idős férfi kapcsolat nem ugyanígy egyfajta kizsákmányolás?

– Nem, ez egy árukapcsolás. Ma különben is ez van, az egész világot őrült fiatalságkultusz járja át. A férfiaknak pedig jobb pozíciójuk van ebben, főleg itt Kelet-Európában.

– De ez egy reklámok által irányított kultusz, ki lehet szállni.

– Nem tudom, hogy tudatosan irányított, vagy csak egyszerűen az ipar efelé ment, de a táptalaját az emberi természet adja. Mindenki szeretne fiatal maradni, már az ókori görögök is azt mondták, hogy az öregség rosszabb a halálnál. Csak régen, amikor járványok, háborúk szabdalták fel a világot, nyilvánvalóan nem az volt az első dolgod, hogy fiatal maradj. Most viszont azáltal, hogy egyre többen tudunk azonos szinten fogyasztani, egyre több embernek teremtődik meg ez a lehetőség. Amivel meg is próbál mindenki élni – az én hőseim szintúgy.

– De előbb-utóbb ők is megöregszenek.

– És akkor megtörnek. A férfiak kiköltöznek Telkibe vagy Budajenőre, és barbecue-znak, azok a nők pedig, akik nem voltak hajlandóak időben elkötelezni magukat, mert mindig az újat keresték, a budapesti éjszakában keringenek, és zsákmány után járnak nagy csoportokban. Mert a fiatalság kultuszának törvényszerűen csak bukás lehet a vége: a nőknél előbb, a férfiaknál később. Nem véletlen, hogy a férfiszereplőimnek például minél több pénzt, nagyobb rangot és extremitást kell belevinni egy fiatal nővel folytatott kapcsolatba, vagy hogy egyáltalán megszerezze. A nálunk élő, magukat gazdagnak, menőnek hazudó külföldiek ipari méretekben űzött, különösen brutális átverést folytatnak ezen a téren, ahogy a romkocsmák törzsközönsége is. Mert a gazdagság hajszolása mellett ugyanaz a vágy hajt minden férfit a budapesti éjszakában: valahogy megszerezni a fiatal lányokat.

Farkas Anita