Őseink bölcsője Belső-Ázsiában – a mai Kelet-Turkesztánban ringott. Tagjai voltunk a nagy hsziungnú törzsszövetségnek, amely az időszámításunk utáni 91-ben szétbomlott. Ekkor az egyes törzsszövetségi tagok elindultak a „népek nagy országútján”. A kínai Nagy Faltól Ausztriáig egy olyan terület húzódott, ahol a gazdag nagyállattartó népek ősi foglalkozásukat – állattartásukat és földművességüket – folytathatták. Az Alpok már idegen terület volt számukra. Ezen a hosszanti, mintegy 9000 kilométeres sávon sajátos kultúra alakult ki, amely különbözött Európa kultúrájától. A magyarságnak köszönhetően ez máig élő kultúra, de más, mint az államalkotó indoeurópaiaké.

A magyarság életében vannak olyan sajátos tárgyak, eszközök, amelyek csakis a nagyállattartó népekre jellemzőek, mégpedig olyanok, amelyeket az indoeurópai világ sohasem ismert, ismer. Egyik ilyen eszköz a gémeskút, amely nem más, mint egy földbe ásott kútgödörből egy kétkarú emelő elvén működő vízkiemelő szereket. Gémeskút mindazon területeken előfordul, ahonnan a magyarság a Kárpát-medencébe érkezett, de Európában másutt nem ismert.

A belső-ázsiai gazdag sztyeppvilágban az állatok életében elsődleges fontosságú az ivóvíz. Ezt őseink – és az ott maradt törzsszövetségi társaink – sajátos módon oldották meg. Kutat ástak és vízkiemelő szerkezetet készítettek. A gyakran élő fából kialakított, földbe mélyített ágasnak a villásra vagy csapoltra kiképezett végébe vastengelyt erősítettek; e tengelyen forog az emelő szerepét betöltő gém (a Csallóközben „sujtó”, a Kisalföld északi részén a „hankalék”). A kútvödör fölé nyúló végére erősítik a vödörtartó rudat (ostort, kútostort, a Dunántúl egy részén „sudárt”), amelyen abronccsal erősített favödör függ. A vízzel telt vödör súlyának egyensúlyozására a gém másik végére kő vagy fatuskó nehezéket – „koloncot” – erősítenek. Ezt a vízkiemelőt általában gémeskútnak, a Dunántúl nyugati és déli részén csigáskútnak, Szlavóniában nyilaskútnak, Erdélyben komponás kútnak, Eger környékén „puca kútnak” nevezik; ez utóbbiból a „puca kútfelelősök” hordták a vizet a falu házaiba. Létezett hely, ahol a gémeskutat „világ vége kútnak” is hívták. A gém vékonyabb végéről csüng a kútba a kútostor, amelyhez a vödröt a „kankalék” csatolja.

A gémeskút az egész magyar nyelvterületen elterjedt, sok helyütt az az egyedüli vízhúzó szerkezet volt. Európa nem ismerte, ők más módon húzták a vizet a kutakból, kézi erővel vagy állatok segítségével. A kimerített vizet a gémeskútból vályúba öntötték, amely többnyire egyetlen nyár- vagy más fatörzsből vájt, 6-8 méter hosszú, fél méter széles és ugyanolyan magas edény volt. A kút körül vízvezető csatornákkal összekötve rendszerint több vályút fektetnek le, hogy a nyáj lehetőleg egyszerre férhessen a vízhez. Újabban deszkából eszkábálják össze a vályút. A nagyjószág vályúját kissé megemelik, a juhokét és a sertését a földre fektetik.

A legtöbb vidéken a gémeskutat a ház udvarában használták, de több településen vagy annak határában voltak közös használatú gémeskutak is. Nagyobb vízfogyasztású helyeken, például legelőkön iker gémeskutat is állítottak, ahol a szokásosnál nagyobb kútgödörből két gémeskút segítségével mertek vizet. Sok helyütt a legutóbbi évekig ez volt az egyetlen víznyerő mód a legeltetett állatok részére.

A gémeskút valaha hírközlő szerepet is betöltött. A gém és a kútostor állításával látótávolságra jelezték a legeltető pásztoroknak a delelés, az itatás és az étkezés idejét. Az alföldi tanyavilágban a gémeskút feleresztésével tudatták a napszámosokkal és a mezei munkásokkal, hogy elérkezett a déli étkezés ideje, menjenek vissza a tanyára. De így üzentek a betyároknak a pártolóik, jelezvén, hogy pandúrok tartózkodnak a környéken. Kikapós menyecskék a kútgémmel adták tudtul, hogy otthon vagy távol van a gazda. Tulajdonképpen a legrégebbi magyar „telegráf” a gémeskút.

A gémeskutak leginkább a magyar Alföldre jellemzők. Múltunkhoz és majdani jövőnkhöz tartozik; tiszteljük, védjük, és lássuk bennük őseink hagyományát.

Kiszely István