A győzelem reménye
Többféle üzenettel, sőt, figyelmeztetéssel is bír Lezsák Sándor nemrég megjelent drámája, a Szellemfalu/Előhanggal című opusz. A múltban kezdi a maga történetét a mű, az 1950-es évek végének világában, amely aztán „sikeresen” átmentette magát a jelenbe is. Egy ügyes köpönyegcserével...A hetvenöt éves Lezsák Sándort ma az országgyűlés alelnökeként ismeri a szélesebb értelemben vett közvélemény, de komoly írói pályafutás is áll mögötte. Ennek egyik gyümölcse, a Szellemfalu, amely már korábban is megjelent, de átdolgozta, és immáron új részlettel egészítette ki a szerző. Jelentősen kiszélesedett ezzel a mű horizontja, aktualizált egy súlyos társadalmi és társadalompolitikai problémát, amely nemcsak Magyarországot, hanem egész Európát fenyegeti.
A darab – merthogy drámáról van szó – egy Kárpát-medencei faluban kezdődik, az 1950-es évek végén. Egy idős, nyugdíjazása előtt álló férfi, egy tanító e rész központi figurája, valójában azonban maga a ledózerolásra ítélt község a főszereplő. Ott és akkor a politikai akarat, a kommunizmus mindent megújítani, átformálni szándékozó lendülete áll a középpontban. Persze a megújításhoz előbb el kell törölni a régi világot, jelen esetben a falvakat a maguk hagyományaival, közösségeivel, létfelfogásával együtt.
Bár a drámában több elem is arra utal, hogy valahol Erdélyben járhatunk, és a román kommunizmus pusztító szándéka már ekkor megjelenik a pártvezetés terveiben, amelyeket aztán Nicolae Ceausescu valósít meg a maguk teljességében.
Tegyünk egy kitérőt, mert tudjuk, hogy Magyarországon kissé másként alakult a falvak sorsa, ott először a kollektivizálásnak nevezett nagy, kisemmizési hullám tört a községekre és gazdálkodó közösségekre. Falurombolás volt ez is, ha másként nem, akkor úgy, hogy erőszakosan átszerkesztette a vidék társadalmi szerkezetét, például úgy is, hogy a fiatalokat – erővel, vagy hamis ígéretekkel – a szocialista nagyvárosokba csábította, hiszen kellett a munkaerő a sebtében felhúzott kohókba, gépgyárakba, vegyi üzemekbe.
Lezsák Sándor drámájában a falu a kommunista adminisztráció prédája lesz. A váltást vezénylő hatalom hangja egyszerre érdes, cinikus és fenyegető. A hatalom képviselői érzéketlenek a község hagyományrendszere, emlékei és vágyai iránt. Hideg szívvel teszik a dolgukat, nem törődve azzal sem, hogy a falu ragaszkodik majd száz éve működő iskolájához, azt is pusztulásra ítélik. Sőt, még csak azt igazán, mert az iskola a megtartás, a jövőbe vetett remény szimbóluma.
A dráma e ponton egy másik idősíkba ugrik. Ez már napjaink világa és sötét viszonyrendszere. Lelkes fiatalok, párok igyekeznek megvédeni a falut, amely – másként mint az ötvenes évek végén –, de megint végítélete előtt áll. Külföldi spekulánsok és hazai ágenseik vennék meg az egyébként elnéptelenedő települést. Úgy beszélnek ezek az emberek, ahogy már beszélni hallottuk az egykori SZDSZ politikusát, Mihályi Pétert, aki azt mondta egykoron, hogy a falu középkori maradvány, léte felesleges konc egy modern, haladó gondolkodású társadalom testén. Értsd: el kell sorvasztani, fel kell számolni. Kicsit később, azaz 2015-ben mégis jó lett volna a falu a balliberális politikai tábornak, hiszen az elnéptelenedő községekbe telepítette volna az országba benyomuló migránsok tömegét… Majd jött egy újabb fordulat, amikor a falu hirtelen afféle társadalmi pöcegödörré” vált a balliberális oldal szemében, hiszen a „részeg, kétfogú, gumicsizmás és svájci sapkás”, műveletlen vidékiek a konzervatív koalícióra szavaztak és nem rájuk. A választásról szóló balliberális helyszíni beszámolók a hazai politikatörténet, de általában is a magyar kultúrtörténet szégyenfoltjai.
E recenziónak nem feladata a kormány vidékpolitikájának elemzése. De tény, hogy a nemzeti-konzervatív koalíció mindent megtesz a falvak életben tartására és az agglomerációs gyűrűk fejlesztésére. Ez egy nagyon komoly, itt most nem részletezendő vidék-koncepció része.
De térjünk vissza a drámához, ahol a már említett fiatalok táblákat készítenek, „ihatatlan víz”, „kullancsveszély”, sőt, „viperaveszély”, „robbanásveszély”, és így tovább. Ezekkel akarják elriasztania a spekulánsokat. Ne csodálkozzon az olvasó ezen a naivitáson, illetve írói megoldáson, hiszen a dráma bevallottan is a romantikus népszínművek modorában íródott. Jön a dózer! Ettől félnek a fiatalok, akik zömében városi kiköltözők, régi házakat akarnak vásárolni és felújítani a faluban, megőrizve azok eredeti formáit. Letelepednének, kenyerüket pedig a környező kertek és földek megművelése adná. Egy idősebb és egy fiatalabb katolikus pap is segíti őket. Az idősebb atya sok-sok szállal kötődik a faluhoz, amit ő mond és tesz a drámában, az a közösség hagyományainak, emlékeinek megőrzését szimbolizálja. A fiatalabb atya, egy Afrikából érkezett fekete tiszteletes viszont meg akarja ismerni, és meg is szereti ezt a kultúrát, belesimulva annak, számára igencsak érdekes szövetébe. Ez az asszimiláció és a más, de élhető kultúrák tiszteletének szimbóluma.
A spekulánsok viszont egy másfajta világ hírnökei. Ők minden kényelemmel ellátott lakóparkokat építenének a simára gyalult falu helyén. Ahogy mondják, „több ezer kilométerre innen, már várnak ezekre a házakra a leendő vevők”. Végre a hatóság is megjelenik a színen, és egy magasabb szintű hivatali döntés megadja az építési engedélyeket a fiataloknak. Azaz ők győztek. Lelket melengető befejezés. De azért azt halkan hozzá kell tenni, hogy a valóságban az elkövetkezendő évek egyik legnagyobb és leghevesebb konfliktusrendszere éppen az európai vidék, és az európai agrárium körül fog kialakulni.
Remélem, mi is győzünk majd.