Bár biológia szakon szerzett tanári diplomát, már az egyetemi évek végén is inkább az irodalom érdekelte Ferenczes Istvánt. Ekkor szembesült először a nemzeti sorskérdésekkel és az erdélyi magyarság valódi helyzetével. A kolozsvári irodalmi körben az akkori második Forrás-nemzedék tagjaival, Csiki Lászlóval, Vári Attilával, Kenéz Ferenccel, Molnár Gusztávval ismerkedett meg, ugyanakkor nagy hatással volt rá Király László és Farkas Árpád is, aki 1977-ben megjelent első, Nyári vándorlások című kötetének volt méltatója. Saját bevallása szerint első kötete úgy jelent meg, hogy – köszönhetően az akkori erdélyi középiskolai oktatásnak – elég hézagosan ismerte a huszadik századi magyar irodalmat, így nem olvasott Nagy Lászlót, Weöres Sándort, amit később pótolt. Bogdán Lászlóval együtt a "második Forrás-nemzedék késő őszi" tagjának tartják, hiszen társai már elvégezték az egyetemet, első köteteik megjelentek, túl voltak a házkutatásokon, és vidéken tanítottak.

Mint megannyi erdélyi költő, munkássága elválaszthatatlanul összeforrt a kisebbségi lét sorskérdéseivel, a rendszerváltás előtt nem csak újságíróként, költőként is találkozott a cenzúrával, így első kötetéből 32 verse maradt ki, Megőszülsz mint a fenyvesek című kötetében pedig át kellett írnia minden olyan metaforát és hasonlatot, amely Istennel, a kereszttel vagy az egyházzal kapcsolatos. Indián a Hargitán című gyermekversgyűjteményében a magyar helyneveket kellett volna románra átírnia, amit úgy játszott ki, hogy teljesen új helyneveket talált ki, melyeknek így nem lehetett román változata. Így ő is kialakította azt a metaforákból épülő "tolvajnyelvét", melynek révén azért kifejezhetővé vált az igazság.

Leghíresebb versei közé tartozik A diktatúra közhelyei, melyet 1989 decemberében, a Ceausescu-diktatúra bukásakor háromszor szavalt el a tömegnek a csíkszeredai városháza tornácáról. A rendszerváltás után rövid ideig politikusként is működött, de hamarosan rájött, hogy nem neki való a szerep. A közösség és alkotói műhelyteremtés feladatát vállalta magára, 1997-ben megalapította többekkel a Székelyföld című kulturális folyóiratot, amely azóta is sikeresen működik Csíkszeredában, a legkeletibb végeken, rengeteg ellendrukker szomorúságára. E munkához kapcsolódóan létrejött a Hargita Kiadó is, amely erdélyi alkotók műveinek kiadása mellett olyan kötetek megjelentetésére is vállalkozott, mint például a Csíki Székely Krónika, amelyről a szakemberek azt állítják, hogy hamisítvány, de ilyetén voltában is már tekintélyes 150 éves múlttal rendelkezik. Tevékenységében a csángóságért érzett erős felelősségtudata és sorsvállalása nyilvánul meg, amely részben családja hagyományaiból ered, másrészt a hatvanas évekből, mikor helyettes tanárként a Gyimesekbe került. Ekkor kezdte olvasni a tilalom alatt lévő, csángó-magyarokról szóló történelmi munkákat, így Domokos Pált Pétert, s a csángó irodalmat. A hetvenes években pedig mint újságíró kapta a feladatot, hogy a moldvai téeszekről írjon, s bár a hatóság részéről nem nagyon hagyták, hogy egyedül maradjon csángó emberekkel, mégis sikerült közelebbről megismerkednie velük. A rendszerváltás után már rendszeresen járt tanulmányozni a csángókat, a legészakibb ponttól, Iazul Porculuitól egészen a legkeletibb csángó helységig, Magyarfaluig bejárta e földet. Felkapott témaként már több néprajzos és szociológus járja a vidéket, őt azonban másképp érdeklik a csángók, kifejezetten az emberek, akiket szinte falvanként vett számba, beszélgetett, borozgatott velük, valódi kapcsolatokat alakított ki. Rengeteg anyagot szedett össze, aminek nagy részét folyamatosan közli a folyóiratban.

– A csángók azért is érdekelnek, mert modellt látok bennük – mondja a költő. – Ez a permanens identitásvesztés jelensége egész Erdélyt fenyegeti, és már tapasztalható a szórványban. Ezek az emberek lelkileg is sérültek, mert valóban nem tudnak sehova sem tartozni, a nevük, múltjuk magyar, de románul beszélnek, és kulturálisan is oda kötődnek. A tragikus az, hogy a kultúra és nyelv elfelejtése nem csak elnyomás hatására történhet meg, hiszen Nyugat-Európa és Amerika is rengeteg magyart nyelt el. Ezért az identitásvesztés folyamata az összmagyarságot is fenyegeti. Ugyanakkor a csángók modellje csoda is, hiszen templom és iskola nélkül is – a magyart mint idegen nyelvet sem tanították sokáig – meg tudtak maradni.

Mivel úgy állt ki a csángók ügye mellett, mintha maga is közülük való lenne – így a moldvai gyerekek iskoláztatását szervező Domokos Pál Péter Alapítvány kuratóriumi tagja -, 2000-ben őt kérték fel a Moldvai Magyarság című lap szerkesztésére, mondván, a Székelyföld folyóirat mellett olyan erős, fiatal gárda csoportosult, amely ennek a feladatnak is könnyebben megfelel, méghozzá olcsóbban, mintha különálló intézményként működne. Nekik aztán sikerült annyi pénzt szerezniük, hogy a lap hosszú távon biztonságosan megjelenjen. Idővel egyre több csángó munkatárs és olvasó is akadt, így jelent meg Duma-István András csángó költő is, akinek versei hitelesen őrzik az archaikus csángó dialektus állapotát, és első kötetét Ferenczes István szerkesztésében a Hargita Kiadó adta ki. Főként az Erdélybe tanulni jött csángó diákok közül emeltek ki erőteljes tehetségeket, mint Iancu Laurát, aki mai magyar nyelven ír, s kötete akkora siker lett, hogy kénytelenek utánnyomni. Pályázaton tűnt fel Gábor Felicia, aki biztatásukra írta meg Csángó vagyok című kisregényét, amely megrendítő írói vallomás egy sokgyerekes csángó család mindennapi életéről. Rájöttek arra is, hogy nehezen tör be a csángók közé a róluk és a nekik szóló irodalom, mert nem ismerik saját történelmüket, és sokan nem is tudnak magyarul olvasni. Így egy kétnyelvű zsebkönyvsorozatot jelentettek meg Bibliotheca Moldaviensis címmel, amelyben történelmi tudósításokat adtak ki a csángókról.

Bár jelentős közéleti szerepet vállal, Ferenczes István elsősorban költő, aki három évtizedes alkotói pályát tudhat a háta mögött. Művei nagy része a szülőföldhöz való ragaszkodást érzékelteti, a kisebbségi lét sorskérdéseit, legtöbbször köteteinek címe is utal a sorsvállaló öntudatra. Téma- és élményvilágában Erdély múltjából és jelenéből merít, sokszínű költészetének egyik legfőbb jellemzője a szintézisteremtés, az archaikustól a (poszt)modernig, az ősi folklórtól Nagy Lászlótól és Kányádi Sándortól Szilágyi Domokosig és Kovács András Ferencig terjedően. Mondanivalója, témája komorságát a nyelvi, illetve – a magyar irodalomból és történelemből táplálkozó – asszociációs játékossága ellensúlyozza. Általában a kötött formákhoz ragaszkodik, de játékosságából adódóan szeret kísérletezni. Költészetében erőteljesen jelenik meg a kisebbségi létélmény, a szülőföld és haza kettőssége, a sehova sem tartozás élménye, s ez elvezet a globalizmus, a kozmikus árvaság kérdésköréhez is. Legfőképpen a csángó témájú versekben, így a formabontó Didergés, a Csángók, a Töredék egy csángó eposzból című verseiben. Nemrégiben megjelent Bacchatio Transsylvanica című műve a transzilván hagyomány- és értékvilág jelenlétét érzékelteti, míg Sekler songs (Székely dalok) című kötete nem csak címében ironikus.

A múltat és jelent feltáró szándéka olyan dokumentumszerű írásokat, riportokat is életre hívott, mint a Gyásztól gyászig, vagy az általa értelmiségnek tartott emberek kitaszított, kisebbségi helyzetét feltáró Ordasok tépte tájon, illetve a Székely apokalipszis, mely a hírhedt Maniu-gárdisták 1944 őszén elkövetett székelyföldi öldöklését, ezen belül is főként a csíkszentdomokosi vérengzést tárja fel kívülállóként, mégis érintettként. A szemtanúk és a megszólaltatott áldozatok hozzátartozóinak vallomását az ízes székely nyelvjárás nemcsak hitelesebbé és valóságosabbá teszi, hanem közelebb is hozza az elmondott eseményeket az olvasóhoz. Fontos és hálás feladatnak tartja a gyermekeknek szóló versek írását – Mikor Csíkban járt a török, Indián a Hargitán -, azt nyilatkozta egyszer: "Időnként ideges vagyok, ha nem írok gyerekeknek verseket".

– Balassi számomra egy paradoxon feloldását példázza – mondja Ferenczes István -, ami abból fakad, hogy minden alkotó embernek egyfelől totális szabadságigénye van, másfelől muszáj-Herkules kötelessége. E kettősség szimbóluma Balassi, akinek költészete azt is mutatja, hogy a toll átváltozhat karddá és fordítva. Molnár Pál, a kuratórium titkára a kard átadásakor úgy fogalmazott, Ferenczes István költészete és tevékenysége hű a Balassi-címer jelmondatához: "Életünket, amellyel a sorsnak tartozunk, fordítsuk a haza üdvére!"

A Balassi-emlékkard másik kitüntetettje Tuomo Lahdelma finn műfordító, aki Balassi Bálint szinte valamennyi versét átültette finn nyelvre. Fordítás közben inkább a költészetre helyezte a hangsúlyt, mint a nyelvre, és finn fordítása valóban megőrizte a Balassi-strófa jellegzetes verssorait. Emellett fordított Adyt, Babitsot, Kosztolányit és Márait is. Irodalmi munkássága mellett az ő szervező, műhelyteremtő tevékenysége is kiemelkedő, vezetője és egyben alapítója a Jyväskyläi Egyetem Hungarológiai Intézetének, melynek keretében hungarológiai folyóiratot jelentet meg, továbbá az ő tanszéke adott otthont az V. Hungarológiai Világkongresszusnak. Az emlékkardot Makovecz Imre adta át Tuomo Lahdelmának, aki így köszönte meg az elismerést: "Az lesz műfordító, akiből valami hiányzik, akinek kell valami még ahhoz, hogy egész legyen", s hozzátette: "én ennek a nemzetnek a múltjából táplálkoztam".

—————————–

A kitüntetettek minden évben a bonyhádi Fazekas József által kovácsolt középkori végvári szablyát kapják meg, illetve egy oklevelet, mely Vincze László szentendrei nyomdász műhelyében készült, valamint a Herendi Porcelán Manufaktúra kifejezetten e célra készített Balassi-szobrát. A díjazott személyéről a Makovecz Imre által vezetett kuratórium dönt, melynek tagjai közé tartoznak a korábbi díjazottak, így többek között Döbrentei Kornél, Farkas Árpád, Utassy József, Vári Fábián László, Buda Ferenc, Nagy Gáspár és Tóth Bálint. Az irodalmi díjat olyan költőknek, íróknak ítélik oda – első évben Wass Albert kapta -, akik munkásságát vagy költészetét valamilyen szempontból Balassi öröksége jellemzi.