– Számos sikeres rendezés fűződik a nevéhez, a Szabadság, szerelem, a Kaméleon vagy a Csak szex és más semmi Magyarországon egyáltalán nem szokásos módon a szakma és a közönség tetszését is elnyerték. Hogyan jöttek most a képbe az óvodások?

– A kislányom születése után másfél évig otthon voltam, és ritkán ugyan, de azért hiányzott a munka, vagy még inkább az alkotás öröme. Udvardi Jenő animációs rendezővel pedig már korábban elhatároztuk, hogy egy közös filmtervbe fogunk bele. Mindkettőnket érdekelt a mese műfaja, így csak a figuraterveket és a történetet kellett hozzá kitalálni. Jenő állt elő a karakterekkel, én a forgatókönyvet írtam. Az animáció készítésének oroszlánrésze is Jenőre hárult, mert ez az ő szakterülete, én csak a plánozásba és a hang-utómunkába folytam bele.

– A kis rózsaszín báránykáról szóló animációs sorozat, amelynek első részét gyereknapon sugározta a Magyar Televízió, de könyvben is megjelent, egyfajta toleranciatörténet is az elfogadásról, a család védelmező szerepéről. Ezek fontosságára, megbecsülésére külön tanítani kell a mostani generációt? Hiszen a gyerekek, amióta világ a világ, csúfolják a másként kinézőt, máshogy viselkedőt.

– Tény, hogy nem vagyunk túlságosan toleráns nemzet, de ez a jelenség inkább általános, mint speciálisan magyar. Berti meséje azonban nem csak a bőrszínbeli különbségről szól, van egy másik olvasata is, ami hozzám közelebb áll.

– És mi az?

– Az önálló gondolkodás fontossága.

– Ha már önálló gondolkodás: a kormányváltás után átalakult filmgyártás is erre, azaz az eredeti forgatókönyvek fejlesztésére helyezné a hangsúlyt. Ön szerint hogyan állunk e téren? Valóban ez lehetne a záloga a magyar film feltámadásának?

– Nem vagyok a filmalap alkalmazásában, így csak távolról tudom véleményezni az ott folyó munkát. Az viszont tény, hogy rögtön az első film, amit támogattak, A nagy füzet, elhozta egy európai művészfilm-fesztivál fődíját, a Karlovy Varyban kiosztott Kristályglóbuszt. A magam részéről egyébként nagyon fontosnak tartom, hogy a hangsúly a forgatókönyvek fejlesztésén van. Különösen, mert Magyarországon nincs hagyománya ennek a folyamatnak, pedig ez a film kottája. Egy jó könyvet el lehet ugyan rontani, de egy gyenge forgatókönyvből sosem készül jó film, ahogy egy rossz zenei műből sem lesz jó koncert.

– Amerikában, ahol ön is tanult, szintén a forgatókönyvre alapoznak mindent. Hogyan zajlik ott az ezzel kapcsolatos képzés?

– Az USA-ban valóban komoly irodalma van a dramaturgiának és ezen belül is a forgatókönyvírás technikájának. De az elméleti tudás, ami tanítható, átadható, viszont senki nem írja meg a könyvet az író helyett. A billentyűzet nem fog ettől magától mozogni, a gondolatok, az ötletek mindig az alkotótól jönnek. Ugyanakkor az sem jó, hogy itthon gyakran bírálják a forgatókönyvírással foglalkozó szakkönyveket, a legtöbbször úgy, hogy nem is ismerik őket. A vád általában az, hogy az amerikai piacon egyfajta kommersz recept szerint készülnek a filmek, ami azért elég felületes megállapítás. Egyrészt, rossz filmek „recept” nélkül is bőven készülnek, másrészt recept sajnos nincs a forgatókönyvírásra. Ha lenne, én lennék az első, aki megvenné, mert ennél nagyobb kihívást nem tudok elképzelni. Amikor az ember előtt csak az üres képernyő van, és ki kell tölteni száz-százhúsz oldalt egy működő, koherens, érdekes sztorival.

– Ez, az ott elsajátított szemlélet segített abban, hogy megcsinálja az utóbbi évek legsikeresebb, leginkább eladható magyar filmjeit?

– Nem azt tanították, hogy hogyan kell sikeres filmet csinálni, mert ezt szerintem lehetetlen megtanítani, hanem azt, hogy hogyan kell történetet mesélni – ilyen szempontból segített, igen. És mivel engem a tinédzserkori, kísérleti filmes időszakomat leszámítva mindig is a sztorik érdekeltek, így nyitott voltam minden ezzel kapcsolatos tananyagra.

– Bár a Szabadság, szerelem és némileg a Kaméleon is dráma volt, a hazai közönség, úgy tűnik, mégis leginkább a vígjátékokra vevő. Ez miért lehet?

– Mert a kikapcsolódás egyik leghatékonyabb módja, ha nevetni tudunk. A legtöbben eleve vonakodnak megnézni például egy drámát, legyen az bármilyen nemzetiségű, és ha magyar filmről van szó, ez a szűrő még erősebb. Mert legyünk őszinték, mindenkinek volt már része nézhetetlen hazai alkotásban.

– Nem véletlen, hogy éppen ezért sokan úgy vélik, felesleges állami pénzt áldozni az úgynevezett művészfilmek nagy részére, amelyek ugyan lehet, hogy kapnak különböző díjakat, ám a moziban csak néhány száz vagy jobb esetben néhány ezer néző vált rájuk jegyet. Fel lehet, kell-e egyáltalán oldani ezt a művészfilm-közönségfilm ellentmondást?

– Nem csak a nézőszám minősít egy filmet. Sok kiváló alkotás van, amelyek valóban csak a közönség egy szűk rétegét érik el, de jól szerepelnek fesztiválokon. Ez éppúgy eredmény, és tagadhatatlanul dicsőség is az országnak. A művészfilm kontra közönségfilm vitát pedig mindig is mesterségesen szított konfliktusnak éreztem, mert a kettő szerintem nem zárja ki egymást. A baj inkább ott volt, hogy egyik kategóriában sem készült nálunk elég jó film. Ha például összehasonlítjuk magunkat a csehekkel, a nézőszámok ott sokkal magasabbak. A román filmesek fesztiváldíjai pedig messze rangosabbak a hazai filmek által elhozott díjaknál.

– A Magyar Nemzeti Filmalap évi nyolc-tíz hazai gyártású film elkészülését tűzte ki célul a jövőben. Ön szerint ez sok vagy kevés a magyar piacra?

– Nehéz megmondani, hogy mi a sok, és mi a kevés, annyi viszont biztos, hogy a rendelkezésre álló támogatást felelősséggel kell elkölteni. Egy kis költségvetésű játékfilm elkészítése ma körül-belül háromszáz millióba kerül, de egy kosztümös filmet például ennek csak a sokszorosából lehet leforgatni. Korábban harmincöt-negyven magyar film is készült évente, de a filmezés drága műfaj, nem a mennyiségre, hanem a minőségre kell helyezni a hangsúlyt.

– Jelenleg sok a színész, kevés a munka. Ön például mi alapján válogatja ki a szereplőket?

– Kizárólag az alapján, hogy mennyire felelnek meg az adott szerepnek. Szeretem a próbafelvételeket is, mert kiderül belőlük, hogy a színész milyenné formálná a karaktert, illetve, hogy mennyire fogunk tudni majd együtt dolgozni.

– Könnyebb vagy nehezebb nőként fogni a karmesteri pálcát?

– Valóban kevesebb a szakmában a nő, de ez alapesetben nem igazán jelent hátrányt. Az egyetlen kemény dió a gyereknevelés és a rendezés összeegyeztetése. Bár most éppen előkészítek egy újabb nagyjátékfilmet, mégis leginkább úgy látom, hogy a kettő valamelyest kizárja egymást.

Farkas Anita