„A jazz megszépítette az életemet”
– Hosszú zenei pályája nevezetessége, hogy évtizedeken keresztül párhuzamosan művelte a klasszikus zenét és a jazzt. Nem okozott ez a „kétlakiság” konfliktust, akár személyiségében, akár a pályán?
– Szerencsére nem, mert véleményem szerint csak jó és rossz zene van. Rengeteg gyönyörűséget találtam a szimfonikus zenében, amelyben nagy remekműveket adhattunk elő olyan avatott mesterek vezényletével, mint Ferencsik János vagy Kobajashi Ken-Ichiro. A klasszikus zene művelése nagyfokú koncentrációt, fegyelmezettséget igénylő, precíz, de felemelő munka. A jazz pedig a művészi szabadság kiteljesedését, a lelki egyensúly biztosítását jelentette számomra, itt magam is komponálhattam, ebben a műfajban lettem közismert szólista. Zenésztársaim pedig elnézően viszonyultak az „idegen területre” tett kirándulásaimhoz, és mindez kifejezetten használt mindkét területen végzett munkásságomnak. Egyébként jó néhány példa akad erre a külföldi hírességek között is, gondoljunk csak Friedrich Gulda, Keith Jarrett vagy Wynton Marsalis munkásságára.
– Éppen a háború kitörésének évében született Budapesten. Ez nyilván nem hozott vidám gyermekkort.
– De nem ám. Édesapám katonatiszt volt, így frontszolgálata miatt szinte nem is ismertem. 1945-ben amerikai hadifogságba esett, és tudva, hogy mi várna rá az oroszok által megszállt hazájában, a dél-amerikai kivándorlást választotta. Soha többé nem láttuk, de haláláig levelezésben álltunk vele. Hegedűtanárnő édesanyám egyedül nevelte két fiát, s ez a háború után még nehezebb volt. Zenei tehetségem korán kiderült, még 1949-ben megkezdtem hegedűn tanulmányaimat, amelyet a kitelepítés ugyan megszakított, de a terror enyhülése után, 1953-ban visszakerülve folytattam. A zenei gimnáziumba a származásom ellenére is sikerült bekerülnöm, és örök hálával tartozom tanáraimnak, akik kiálltak mellettem, segítettek. Többen voltak közöttük olyanok, akiket tíz évvel korábban egy másik diktatúra más okból üldözött, jól tudták, mit jelent ártatlanul szenvedni.
– A klasszikus zenével tehát „hivatalból” kapcsolatba került, de hol és mikor találkozott először a jazz-szel?
– Elég romantikus körülmények között. A kitelepítés idején építettem egy kis detektoros rádiót, és esténként megnyílt a világ számomra. A Nyugat-Európából sugárzó adók remek szvingzenét közvetíttek, és ez a felszabadult, örömteli muzsika a szabadság illúzióját keltette bennem. Sokan érezték ezt kortársaim közül abban az időben… A forradalom utáni Budapesten aztán megélénkült a jazzélet is, s bár a műfaj inkább a „megtűrt” kategóriába tartozott, egyre-másra alakultak jazzt is játszó együttesek. Sok hanglemez is bekerült az országba az 56-ban eltávozott kétszázezer menekült jóvoltából, és az Amerika Hangja 1955-ben indított, mindennapos „Music USA” adásaival a legújabb felvételeket is megismerhettem.
– Hogyan került a híres Állami Hangversenyzenekarba?
– Kezdettől fogva az volt a célom, hogy szimfonikus zenekarban játszhassak, megvolt hozzá a képzettségem, és számomra vonzóbb volt, mint a hegedűtanári pálya. A jazzből való megélhetés szóba sem jöhetett, pedig 59-es első fellépésem óta – amit a felejthetetlen Kertész Kornél szervezett az Astoriában – a 60-as évek elejétől már saját együtteseim is voltak. Sokszor léptem fel a legendás Dália klubban és a szervezésben is sokat segítettem, így meglehetős ismertségre tettem szert a hazai jazzberkekben. Végül 1967-ben sikerült a nemzetközi hírű ÁHZ-ba bekerülnöm, amelynek több mint harminc éven át voltam tagja. Velük aztán bejártam a fél világot Japántól az Egyesült Államokig, és olyan világhírű művészeket kísérhettem, mint Yehudi Menuhin vagy Szvjatoszláv Richter. Eközben egyre aktívabb résztvevője lettem a hazai jazz-színpadnak is, mind saját együtteseim élén, mind pedig vendégszólistaként. A kelet-európai jazzélet fellendülését jól illusztrálja, hogy például 1966-ban három „baráti” ország jazzfesztiválján léptem fel. Mindez úgy hangzik, mintha egyenesbe jött volna az életem, de az anyagi megbecsülés messze elmaradt attól, amiből egy szerény polgári színvonalon létezni lehetett volna. Zenetanárnő feleségemmel és 1971-ben született fiammal egyszobás lakásban éltünk, és a kiutat csak külföldi munkavállalás jelenthette. 1973-ban sikerült másfél évre az oberhauseni városi színház zenekarához szerződni.
– Gondolom, hogy így belevetette magát a német jazzéletbe is…
– Sőt. lehetőséget kaptam saját nagylemez elkészítésére a legnevesebb európai jazzkiadónál, a villingeni MPS-nél egy nemzetközi együttes élén. Így állt elő az a furcsa helyzet, hogy első önálló albumom, a „Four String Tschaba” nem itthon készült. A lemez nagy feltűnést keltett és hozzájárult ahhoz is, hogy a legfontosabb amerikai jazz-szaklap, a Down Beat kritikusainak éves világranglistáján a harmadik helyezést értem el hangszeremen. A nyugati életvitel és a szabadság megismerése miatt nehéz döntés volt a hazatérés, bár a legégetőbb problémáink megoldódtak.
– Már a legkorábbi időktől sokat tett a jazz hazai megismertetése és elismertetése érdekében. Előadásokat tartott, lemezklubokat szervezett, cikkeket írt, rádióműsorokat készített, nem is beszélve a (jazz)baráti összejövetelekről.
– Való igaz, hogy a zenészek többségéhez viszonyítva én rendkívül ambicionáltam azt, hogy másokkal is megosszam ismereteimet, élményeimet. Ezt a zene és az emberek szeretete motiválta. A rendszerváltást követően még aktívabb lehettem, három éven át készítettem jazzműsorokat a Petőfi rádió részére, s ma is dolgozom a Civil Rádióban. A Gramofon zenei szaklap munkatársa vagyok a kezdetektől, és különféle jazzklubok vezetésében is aktív szerepet vállaltam, most éppen a Háló vezetője vagyok.
– Kikkel játszik mostanában?
– Mindenekelőtt Gyárfás István triójával és a Benkó Dixielanddel. Alkalmanként stúdiómunkában komolyzenei felvételeken is játszom, sokszor hívnak meg szólistának a szórakozató zene más területeire is Szentpéteri Csillától Illényi Katicáig. Külföldi zenészbarátaim sem feledkeztek meg rólam, így olykor fellépek Németországtól Horvátországig sokfelé. Ez a sokirányú tevékenység kitölti életemet, emellett kiterjedt baráti köröm is van, szeretek utazni, a zene és az írás mellett a fotózás és a számítástechnika jelenti a kikapcsolódást. Nincs időm unatkozni.
Márton Attila
DESEŐ CSABA
1939. február 15-én született Budapesten.
1961-ben diplomázott a Bartók Béla Zeneművészeti Szakiskola tanárképzőjében.
Több mint három évtizedig volt az Állami Hangversenyzenekar tagja, jazzmuzsikusként pedig a műfaj legkiválóbbjai között tartják számon.
Saját nevén tíz lemeze jelent meg, felvételeinek se szeri, se száma.
2007-ben a Magyar Köztársasági Arany Érdemkereszttel ismerték el munkásságát.