A jövő útja – látogatás Szabó János műtermében

Amíg a Vérmezőt és a Logodi utcát összekötő lépcső meredek kaptatóin kapaszkodunk fel a budai Vár nyugati oldalán, úgy érezzük, mintha visszarepültünk volna az időben. És tulajdonképpen így is van. Hiszen csaknem pontosan egy évvel ezelőtt, éppen egy ilyen forró nyári napon látott bennünket először vendégül Szabó János festőművész krisztinavárosi otthonában.

Az évszázados társasház második emeleti lakásában akkor aztán szép lassan megismertük nemcsak a művészt, de az embert is. Azt, aki a konyhában éppúgy szeret kísérletezni, mint a műteremben, aki a rajzok és a festmények mellett készített bútort, mozaikot, gobelint, üvegműveket, de tervezett könyvborítókat és bélyegsorozatot, sőt, az építészetbe is belekóstolt. Akit egykori tanítványai, merthogy évtizedeken keresztül az Iparművészeti Főiskola volt második otthona, még ma is verssel köszöntenek a születésnapján. 

És jól emlékszünk tetőtéri műtermére is, ahol a festőállvány, az ecsetek és a festékes tubusok rendezett káosza fogadott bennünket. No, és persze a falakon függő, vagy éppen a falakhoz támasztott több tucat képre, melyeken szintén visszaköszönt az amúgy nagyon is visszahúzódó, meditatív személyiségű művész kísérletező kedve. Mert legyen szó színről, formáról, anyagról fontos a velük való játék, hogy rajtuk keresztül a mondanivaló a lehető legtisztábban jusson a felszínre. Noha a festmények látszólag a múltról szóltak, és klasszikus témákat dolgoztak fel, mégis örökérvényűek, mindig aktuálisak, olyanok, amelyeknek minden kor számára megvan a maguk üzenete. 

Az antik romok az időtlen szépségre, a veszélyben lévő örök értékekre hívták fel figyelmünket, míg a vár, vagyis a szűkebb környezet évszázadok óta álló, jól ismert épületei emlékeket és élményeket, a valóságot és az álmokat sűrítették össze. A nagy elődökről, így Adyról, Illyésről vagy Pilinszkyről festett portrék pedig szintén túlmutattak önmagukon, hiszen példaként állhatnak nem csak a magyarság, de az emberiség előtt is. 

Ilyen gondolatokkal és persze kíváncsian érkezünk Szabó Jánoshoz, akinek szinte megszólalnia sem kell. Alan Blackwood angol írótól tudjuk ugyanis, hogy „a festmény olyan, mint egy csupasz emberi lélek”, vagyis a festő érzéseinek és gondolatainak a leképezése. Biztosak vagyunk tehát abban, hogy legújabb képei elmesélik helyette is az elmúlt fél év minden rezdülését, létezés-történetét.

És valóban. A márciusi sokk után az első, ami lekerült a festőállványról, nem más, mint egy 2020-as helyzetjelentés, a vírusokkal teli, keretek közé szorított lét melankolikus tükre, a Mementó. A csend szinte tapintható, ember sehol, mindenki bezárkózott biztonságosnak vélt otthonába. A félelem és a bizonytalanság érezhető ugyan, de a két domináns szín, vagyis a lila és a sárga ütköztetése mégis bizakodásra ad okot és optimizmusra sarkall. 

Ahhoz azonban, hogy túl lehessen lépni a félelmeken, kiutat, kapaszkodót kell találni. Szabó János számára ezt jelenti a természet.

Képei az első sokk után újra a szépséget keresik, és a vásznon a csupasz fák mellett már megjelenik egy békésebb időszak reménysége, ahol bár a végtelen szabadság után vágyakozik, ám a bezártság ellenére mégis gyönyörűen virágzik a levendula, ahol a horgász a parton végtelen nyugalommal várja a kapást, a „magyar nemzet” hajója pedig, minden külső fenyegetettség és nehézség ellenére, de biztos kezekben és biztonságosan halad a vízen egy szebb jövő felé.

A jövő útja pedig a művész számára egyértelmű: a keresztény hit és a Jézusba vetett bizalom. És, bár a Budapestre 2020 szeptemberére tervezett 52. Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszust jövő évre halasztották, Szabó János lélekben már jó ideje készült rá. És persze, hogy új technikákkal is kísérletezett! A fehérből és a sárgából kiindulva lefestette Mindennapi kenyerünket…, mintegy szobrászati alkotásként applikálva belé a patyolattiszta Krisztust és a keresztet, a mennyország színében sárgálló búzaszemeket és az úrvacsorai kenyeret. 

És itt áll előttünk csaknem életnagyságban a nagy példakép, a hitéért és a magyarságáért bátran kiálló, sokat szenvedett Mindszenty József bíboros is, mögötte a gyermekkorra utaló zalaegerszegi templom kontúrjával, illetve kedvenc madaraival, az emberi lélek tisztaságának jelképeivel, a galambokkal.

Merthogy Mindszenty, miként egykor a tanítványok, teljesítette Jézus kérését: „Íme, én elküldelek titeket, mint juhokat a farkasok közé: legyetek tehát okosak, mint a kígyók, és szelídek, mint a galambok.”