– Az embereknek egyből Thomas Mann műve ugrik be. Miért a nagy hasonlóság?

– Egyszerű a magyarázat, Halász Margit könyvének, amelyben nagyon erős Thomas Mann-i áthallások vannak, ez a címe. Én nem akartam a Mario és a varázslóra hajazni, de a filmnek hosszú éveken át ez volt a munkacíme, ennek lett marketingértéke, és nem is találtunk jobbat.

– Mario mégis a szemfényvesztő Cipollára emlékeztet.

– A filmben Márió egy olasz gyártulajdonos, és szerepcsere történt közte és Cipolla között. Viccesen úgy hívtuk korábban a filmet, hogy „a kapitalizmus halálos ölelése”. Az a kapitalizmus, amiről a film is szól, amire általában gondolunk, ma a végnapjait járja, valamit újra kell gondolni a világban. Ezt akkor még nem lehetett tudni, de a mindennapokban az ember érezte, hogy pénzt pénzzel nem lehet csinálni, hogy ügyes üzleti trükkökkel előnyhöz jutni talán nem törvénybe ütköző, de nem is tisztességes. A spekuláció nem feltétlenül termelőerő és érték, és olyan következményei lehetnek, amiről a film is szól.

– A társadalmi vonal mellett egy őrült szenvedélyt is bemutat. Milyen szenvedélyeink vannak ma?

– Bizonyos értelemben női filmnek gondolom, amely a megzabolázhatatlan, kitörni vágyó szenvedélyről szól, arról, ami látensen majdnem mindenkiben megvan, de a nőkre talán jellemzőbb. A történet alkalmat teremt arra, hogy elő merjen törni ez a visszafojtott, elhallgatott, formát nem öltött, de bennünk létező vágy a szebb, teljesebb, őszintébb élet iránt. Talán nem vagyunk eléggé megacélozva, vagy a világ nem készült fel az ilyen érzések fogadására, ezért teremt tragikomikus helyzeteket és vesz tragikus fordulatot a film története.

– A filmbéli Vera őrülete olykor már annyira kínos, hogy az ember képtelen a vászonra nézni.

– Ez a bábszínház-effektus, amikor a gyerekek bekiabálják, hogy vigyázz, ott van mögötted a gonosz, és rosszul élik meg, hogy mindjárt fejbe ütik a jót, és ez ellen ők semmit sem tehetnek. Az ember nagyon sokszor kerül olyan helyzetbe, amelyben képtelen megítélni önmagát, mert a szenvedélytől nem, vagy torzítva látja saját cselekedeteit. Ezt másokon sem jó látni, ugyanakkor magunkon nem vesszük észre. A film történetének a valóságban is van alapja, nem is egy ilyen hasonló esetet ismerek. Például egy igen idős asszony beleszeretett a fiatal, nős, kisgyermekes kollégájába, és éveken át üldözte, követte, szerelmével ostromolta. A filmbéli Vera egy pillanatban mindent felad vágyaiért, szerelméért.

– A rendszerváltás jelenik meg háttérként a filmben. Miért került bele?

– Egy idilli, meseszerű világba, csodálatos természeti közegbe akartam elvinni a nézőt, ahol a „szocio-külsőség” nem zavar bele az alaptörténetbe, s ahol gyarlóságaink felnagyítva jelennek meg. A dokumentumfilmes múltamból fakadóan viszont izgatott a mai Magyarország is. Alig látni játékfilmekben autentikus kísérletet annak bemutatására, hogy mi történt velünk az elmúlt majd húsz évben. A film kulisszájaként szokatlanul erős vonásokkal rajzoltuk meg a rendszerváltás utáni, csodára éhes Magyarországot. Van például egy szereplő, aki cipőgyári munkásnak alkalmatlan, de a végén vállalkozó lesz, beletanul a saját szerepébe, és végül ő is Márióvá válik. Ma már nem kell, hogy Olaszországból jöjjön egy Márió, van nekünk saját is.

– Megváltozhat az évtizedeken át berögződött és eltorzult minősége az életnek?

– Az emberek az előző rendszer limitált körülményei között illúziókat fogalmaztak meg a nyugattal, a nyugati életformával kapcsolatban. Ritka utazásaik alatt még a fű is zöldebbnek tűnt odaát. És tényleg, a gazdag Ausztriában majd mindenki mosolyogott, jól öltözött és jó illatú volt. Nem kell szégyenkezni amiatt, hogy reméltük magunknak a jót, és nemcsak a külsőségeket, de a lényeget is. A rendszerváltozással járó óriási csalódás tehát természetes volt. A közeg, a kapcsolatok minősége azonban idővel megváltozott, például sokat fejlődött a civil jogtudat. A közhiedelem ellenére erősödnek és jelen vannak mindennapjainkban a civil szervezetek. Gyakran járok vidékre, kisvárosokba, alig van már olyan település, amelynek ne lenne valamilyen fesztiválja, speciális eseménye, olyan kitörési pontja, amellyel meghatározza önmagát. Abban bízom, hogy a civil társadalom előbb-utóbb erőssé válik és képes lesz kereteket szabni a politikának. Filmes vagyok, látok régi felvételeket, és össze tudom hasonlítani a tíz évvel ezelőtti Budapestet a maival. Az újpesti rakparton lakom, és öt évvel ezelőtt még nem lehetett úgy végigmenni az utcán, hogy az ember ne lépjen kutyagumiba. Ma gyakran zacskókkal sétáló kutyásokkal találkozom. Maguk szólnak rá figyelmetlen társaikra. Vagy rendszeresen futok a Margitszigeten, ahol a 80-as években jó, ha öt futóval találkoztam. Ma egy szigetkör alatt száz és kétszáz futóval találkozom, akik a legjobb futócipőkben jönnek, divatos mezekbe öltözve vágnak neki a távnak. Társaságokat látok, magyarokat és külföldieket, akik jókedvűen beszélgetnek, élvezik a csodás környezetet. Vagy a Margit híd lábánál breakdance csoportok szerveződnek, és saját örömükre bemutatót tartanak, deszkások, biciklisek gyakorolnak esténként.

– Bár játékfilmesként indult, mégis évtizedekig dokumentumfilmeket készített.

– Mivel szinte naponta filmezek, soha nem volt probléma, hogy éppen nem játékfilmet készítek. Egy játékfilmnél nagyon nagy a stáb, az átállás hosszú időt vesz igénybe, és én szeretek olyan mozit készíteni, amelyen nincs ilyen technikai teher. Ne kelljen várni a lámpa beállítására, az út lezárására, ha látom a szereplők szemében, hogy megszületett a pillanat. A szabadságnak ez a hiánya zavar, ez a színházszerű működés számomra kicsit régimódivá teszi a játékfilm készítését.

– A napokban került a mozikba egy dokumentumfilm, Hol az ördögben van Oszama bin Laden? címmel. Mit gondol az ilyen típusú, amerikai mozikról?

– Ezt a filmet nem láttam. A Michael Moore-féle „sikerdokumentumfilmektől” azonban nem vagyok elájulva. Valójában propagandafilmeket gyárt, nem sok közük van az általam elképzelt etikus filmes attitűdhöz. Nagyon ismerni kellene Amerikát ahhoz, hogy válaszolni tudjak rá, miért rajonganak ott ennyire ezekért a manipulatív munkákért.

– Milyen most a magyar dokumentumfilm?

– Szerintem vannak nagyszerű filmek, és ezeknek néha meglepően jó a nézettségük a televíziókban, amennyiben emberi időben vetítik őket. A magyar mozikban azonban nincs kitalálva a forgalmazásuk, igaz, ennél is több múlik a minőségükön. Azt gondolom, hogy újfajta megközelítési módokat, a mai kornak jobban megfelelő formákat kellene kialakítanunk történeteink elmeséléséhez. Persze nem egy klip tempójára gondolok, de olyan generációk nőttek fel, amelyek kevésbé olvasnak, mint inkább képeken, reklámokon és klipeken nevelkednek. Mivel képekben gondolkodnak, könnyebben is tudnak képeket befogadni. Az asszociációs képességük magasabb szintű ily módon, és ehhez alkalmazkodnunk kellene. A klasszikus műveltség hiányából fakadó hátrányt így is leküzdhetjük a fiatal befogadóknál.

Herbák Dóra


ALMÁSI TAMÁS

1948-ban született.

1979-ben végzett a Színház- és Filmművészeti Főiskola film- és televízió-rendező szakán, Ballagás című filmdrámája elkészítése után évtizedeken át dokumentumfilmeket rendezett. Jelenleg egyetemi docens, filmrendezést tanít a Színház- és Filmművészeti Egyetemen.

Filmek: Töredékek, Ketten a Süveg utcából, Ballagás után, Szorításban, Miénk a gyár, Szívügyem, Tehetetlenül, Szerelem első hallásra, Sejtjeink, Az út vége, A mi kis Európánk. Hamarosan bemutatják Puskás, Hungary című dokumentumfilmjét.

Díjak: Magyar Köztársaság Érdemes Művésze (2005), Magyar Köztársasági Érdemrend Lovagkeresztje (2002), a Magyar Filmszemle fődíjának nyertese öt alkalommal.