A Balázs Béla-díjjal és a Magyar Köztársaság Érdemrendjének Középkeresztjével kitüntetett filmes polihisztor 1942-ben született Budapesten. Idén százéves édesanyja Gundel Károly lánya, akinek első házasságából született Latinovits Zoltán. Édesapja orvos volt, kisebbik testvére pedig Frenreisz Károly rockzenész. Orvos szeretett volna lenni, de kitűnő eredményei ellenére sem vették fel az egyetemre, ezért egy évig segédmunkásként, pincérként dolgozott. Sokféle embert ismert meg akkor, aminek később hasznát vette színészként. Eredetileg a budapesti közgazdasági egyetem külkereskedelmi szakára iratkozott be, s noha lediplomázott, már másodévesként játszott a Karambol című filmben, amelynek főszerepére Máriássy Félix személyesen választotta ki őt.

Ekkor vette fel a Bujtor nevet anyai nagyanyja után, Keleti Márton rendező tanácsára. A hatvanas évektől folyamatosan jelen volt a magyar filmekben, egyaránt kiemelkedő alakítást nyújtva drámai és harsány, jópofa szerepekben. Ekkoriban legjelentősebb főszerepeit a Fiúk a térről, a Szemüvegesek, a Talpuk alatt fütyül a szél, a BUÉK! című filmekben alakította, és ő játszotta Sándor Mátyást is a Verne-regényből készült tévésorozatban.

1980-ban alkotta meg Ötvös Csöpi alakját A pogány Madonna című filmben, amelyet rendezőként, forgatókönyvíróként is jegyzett. Egy krimit forgatott éppen, amikor a forgatókönyvet olvasva megjegyezte egy filmgyári gyártásvezetőnek, hogy ilyet ő is tudna írni. Akkor írj – jött a válasz, s bár az általa szinkronizált Bud Spencer filmjei ihlették Ötvös Csöpit, a figura végül speciálisan magyar lett: a háttérbe tolt, de szakmailag nélkülözhetetlen nyomozóé, aki a mindenre alkalmatlan, ám folyton kitüntetett főnökével, Kardos doktorral (Kern Andrással) dolgozik. Ezek a filmek a hazánkban korábban nem létező, akciódús krimivígjáték műfaját teremtették meg – az akkori körülmények között, hiszen a tihanyi apátság kincsét elrabló Soltésznak azért kellett Bécsben élő magyarnak lennie, mert a filmgyártás nem nézte volna jó szemmel, ha a bűnös egy szocialista állampolgár.

A filmek jellemzően kötődnek a Balatonhoz, hiszen Bujtor szenvedélyes vitorlázó volt, hatszor nyert magyar bajnokságot. Igazán értett a közönség nyelvén, a sorozat darabjai egyenként egymillió nézőt vonzottak a moziba, s bemutatták őket a nyugat-európai televíziókban is. A Csak semmi pánik (1982) után Az elvarázsolt dollár (1985) következett, s Bujtor jóvoltából ez volt az első szponzori támogatással készült film az 1945 utáni Magyarországon. Ezután már producerként is jegyezte a Hamis a babát (1991), majd tíz év kihagyás után a Zsaruvér, csigavér című tévéfilm három részét, amelynek utolsó darabja tavaly készült el.

Lényegében ő teremtette meg a magyar közönségfilm alapjait. Ő rendezte Rejtő Jenő művei alapján a Három testőr Afrikában című vígjátékot is, amely 1997-ben megkapta a moziüzemeltetők díját a legnagyobb közönséget vonzó filmért, noha Bujtor sokáig úgy érezte, nem sikerült igazán.

Már a kezdetektől játszott színházban is, többek között a győri Kisfaludy Színházban, a Pécsi Nemzeti Színházban és a Vígszínházban, 1989-től pedig a székesfehérvári Vörösmarty Színházban. Számos ismert szerepe – Petrucchio (A makrancos hölgy), Stanley Kowalski (A vágy villamosa), Lennie (Egerek és emberek) – mellett legemlékezetesebb alakítása Bromden, az indián volt (Kakukkfészek), rendezőként pedig többek között A kaktusz virága, a Hyppolit, a lakáj, s a Kakukkfészek című darabokat vitte színre. Az utóbbi kettőt a Veszprémi Petőfi Színházban is, ahová 2007-ben választották meg igazgatónak Eperjes Károly művészeti vezetővel együtt.

„Mindig is érdekelt a csapatkapitányi szerep, de mostanában, hogy megöregedtem, különösen. A színházban az igazgató tulajdonképpen a kormányos” – nyilatkozta ekkor a Demokratának Eperjes Károllyal együtt adott interjújában. Az érdekelte, hogyan hozhatja helyzetbe a színházi kollégákat, s az volt a célja, hogy visszacsábítsa a közönséget. Ez sikerült is, Bereményi Géza – aki a veszprémi színházban az idei évad első előadását rendezte – rá emlékezve azt mondta: igazgatósága alatt újra élet költözött a színházba.

Minden kollégája úgy emlékezik rá, hogy tele volt élettel, jókedvvel, humorral, mindig jó hangulatot varázsolt maga köré, rendezőként pedig elérte, hogy a színészek jól érezzék magukat munka közben. A bátyja halála miatt érzett fájdalom és elszámolatlanság egész életében végigkísérte, mindig azért küzdött, hogy ne legyen méltatlan hozzá, még ha úgy is gondolta, méltó nem lehet.

Július 31-én súlyos állapotban szállították a Veszprém Megyei Kórházba fertőzés miatt. Mesterséges kómában tartották, állapota javult, és szeptember 24-én átvitték a budapesti Állami Egészségügyi Központba további rehabilitációra, ahol azonban másnap meghalt. Halálának pontos körülményei egyelőre nem ismertek.

Fehérváry Krisztina