Interaktív Anyegin az Örkényben
A közönség sétál, a történet él
Ha valaki azt hiszi, hogy Puskin verses regényének drámaváltozatát kizárólag XIX. századi díszletekkel, korhű jelmezekkel lehet színpadra állítani, téved. Az Örkény István Színház új verziója például a teátrum különféle – a nézők által jellemzően nem látogatott – helyszíneire telepíti az előadást, ráadásul úgy, hogy egyidejűleg több verzióval szolgál belőle. Dohy Balázs rendezéséből nemcsak az derül ki, mennyire nem egyszerű egymásra találni, de az is, hogyan lehet a mai közönséghez szólóvá és valóban fiatalossá tenni egy, a romantika korában keletkezett művet. A kritika a kék csoport élményei alapján készült…
Aki jegyet vált a darabra, már az Örkény stúdiószínházába lépve sejtheti, hogy ez az előadás más lesz, mint amelyekhez eddig szokott. A ruhatárban ugyanis megkérik: válasszon a pultra tett különböző színű karszalagok közül, majd az előtérben várakozó munkatársak között keresse meg azt, aki az adott színű zászlót tartja. Az este folyamán ő lesz a vezetője. Ezt követően a színpadon addig elektronikus zenét szolgáltató DJ fordul az egybegyűltekhez, tudatva velük: az előadás több helyszínen zajlik majd, és hogy ki melyiket keresi fel, az attól függ, milyen színű karszalagot választott, azaz melyik csoportba került.
A kék, amelynek tagja lettünk, elsőként az alagsorba vonul. Itt Patkós Márton várja egy e célra átalakított beugróban, ahol csupán a legszükségesebb kellékek – no meg a kihelyezett székek – jelzik, hogy az üzemi terület ideiglenesen színpadként funkcionál.
Patkós a narrátor szerepében – oldottan, mintha csak egy sztorit mesélne néhány rég nem látott ismerősének – felvázolja az alaphelyzetet. Miközben bemutatja a főszereplőt – a kissé életunt, útját kereső, de nem igazán találó Anyegint, aki vidéki házat örököl egy nagybátyjától, ezért odaköltözik –, azon van, hogy a lehető legközvetlenebb módon tartsa a kapcsolatot közönséggel. Chipsszel és sörrel kínálja őket, majd megkér egy önként jelentkezőt, hogy Lenszkijt alakítva foglaljon helyet mellette a kanapén, és – Anyegin szerepébe helyezkedve – ő is letelepszik.
A „kékek” ezek után visszaballagnak a földszintre, kilépnek az utcára, jobb kéz felé indulva elérik a Madách teret, hogy végül a színház melletti lakóház emeletén találják magukat. A második jelenetnek ugyanis az Örkény gazdasági osztálya, ez a munkaidőben naponta használt irodahelyiség szolgál helyszínéül.
A monitort hordozó íróasztal mögött Erdős Lili vár, hol a narrátor, hol Tatjána szerepét alakítva. A verses regény egyik legismertebb, ikonikus részét például egy apró kiegészítéssel ellátva kezdi: „Tatjána levele Anyeginnak… Anyeginnek?” Aztán bekapcsol egy hordozható hangszórót, bevonul az irodából nyíló mosdóhelyiségbe, hogy annak ajtaja mögött, zuhanyzás közben adja elő az elhíresült sorokat. A kisvártatva megérkező Anyegin, Ficza István először a közönség tagjait szólítja meg – elárulva, merre érdemes fordulniuk, hogy mindent jól lássanak –, majd a mosdó ajtajában kikosarazza az éppen kilépő Tatjánát.
A következő – a cselekmény szerint évekkel később játszódó – jelenetre újabb irodahelyiségben kerül sor. Erdős Lili immár házas Tatjánaként foglal helyet az íróasztal mögött. Anyegin szerepében Ujvári Bors lép a szobába – az iménti jelenetet ellenpontozva, zuhanyzás után –, hogy jelezze: kész elfogadni a lány szerelmét. Csakhogy Tatjána már nem az a tapasztalatlan teremtés, akit annak idején megismert, úgyhogy egészen más választ ad neki, mint amit szíve szerint hallana.
A csoportok csak a közös zárójelenetre térnek vissza a stúdiószínpadra, ahonnan másfél órával korábban elindultak a számukra kijelölt útvonalon. Kisvártatva a hat színész is megérkezik, hogy a DJ zenéjére a közönség tagjaihoz lépjenek, és érzéseik komolyságáról, szándékaik tisztaságáról kezdjenek beszélni nekik. Igyekezetüket figyelve a nézőben felvetődik: mintha azon kívánnának változtatni, hogy viszonylag könnyen kihagyták – elutasították – a boldogságra és a szerelemre mutatkozó esélyt. Nagy kérdés, utólag helyrehozható-e mindez?
Dohy Balázs rendezése feloldja a hagyományos előadások színpadhoz kötöttségét, és lebontja a játék- és nézőteret elválasztó, láthatatlan negyedik falat. Egyetlen központi előadás helyett annyi variánst hoz létre, ahány csoportra osztotta a közönséget. És bár valamennyi változat elmeséli a verses regényből ismert történetet – e tekintetben tehát egyik sem kelt hiányérzetet a nézőben –, nyilvánvaló, hogy a teljes kép csak valamennyi variáns megismerésével, megtekintésével rajzolódhat ki.
A befogadó élményét nem pusztán az módosítja, hogy az egyes jelenetek helyszíne csoportonként változik, de az is, hogy a színészek más-más szerepben lépnek a csoportokat alkotó közönség tagjai elé. Úgyhogy nem csak a koncepció megalkotása igényelhetett sok munkát az alkotók részéről, de megvalósítása is, különös tekintettel a logisztikával, valamint az összehangolt működéssel kapcsolatos részletekre.
A színház nem színpadi tereiben szerzett benyomások éppen annyira beépülnek az előadás élmény- és ingervilágába, mint az utcáról származók. Például a gazdasági osztály polcain ülő „Nézőtér: tervek” feliratú iratgyűjtő papucsok vagy egy alacsony párkányra vackoló hajléktalan látványa.
Sőt, a bemutatón a közönség egy nem tervezett közjáték szemtanúja is lehetett: Galgóczy Árpádné lépett a színpadra, hogy köszönetet mondjon az alkotóknak, amiért az előadás során egykori férje, Galgóczy Árpád műfordítását használták. Eddig ugyanis még nem került erre sor, ez az első alkalom.
Így vagy úgy, a néző a jeleneteknek helyszínt biztosító, jellemzően szűk terekben az előadás részesévé válik, és megtapasztalhatja: őszintén megnyilatkozni – legbelsőbb érzéseinket felfedni – e már-már intim közelségben sem kimondottan egyszerű. Mennyire bonyolult lehetett hát a verses regény eredeti közegében, a XIX. század távolságot tartó, arisztokrata-nagypolgári miliőjében! Alighanem ez a legfontosabb felismerés, amellyel a néző távozik a darabról.
De egyéb benyomásokat is rögzíthet. A kék csoportban például azt, hogy Patkós Márton érdes modorú narrátora nem rejti véka alá: a főszereplő nem feltétlenül szimpatikus számára. Erdős Lili a maga diáklányos törékenységével és bájával különösen megkapóan érzékelteti a fiatal, szerelmi ügyekben járatlan Tatjána rajongását, önátadásra való hajlandóságát. A kikosarazó Anyegin Ficza István megformálásában leereszkedő és önelégült, míg Ujvári Bors mintha Jim Morrison, valamint az 1994-es A holló című filmből ismert Eric Draven egyes jellemzőinek felhasználásával alkotta volna meg a kikosarazottat.
Aki tehát kíváncsi rá, milyen hatást kelt egy klasszikus mű, amelyet nem klasszikus színpadi térben, mai viselettel, kortárs zenedarabok felhasználásával, „sétadrámává” lényegítve adnak elő, meggyőző válaszként értékelheti Dohy Balázs rendezését. Aki pedig kifejezetten nyitott az interaktivitásra, különösen izgalmasnak fogja találni ezt a feldolgozást, olyannyira, hogy elhatározza: újra megnézi – persze úgy, hogy a ruhatárban más és más színű karszalagot választ.
