– Hosszan kellett várni Hatvan csapás című új albuma megjelenésére. Mi volt ennek oka?

– Valóban, kilenc év telt el az előző anyag megjelenése óta. Úgy látszik, a zene is olyan, mint a jó bor, hosszan kell érlelni. Nem terveztem egyébként ilyen hosszú hallgatást, többször szóba került, hogy ezzel vagy azzal a szerzőtárssal végre elkészítünk egy új albumot, de valahogy mindig csak tervezgetésig jutottunk. Végül megkerestem Koltay Gergelyt, aki rögtön igent mondott. Októberben ültünk le először beszélgetni a lemezről, és rövid idő alatt nagyon jó anyagot sikerült összehozni.

– Sokan a Rossz vér című lemezhez hasonlítják.

– Tizenhat dalt nyújtottam át most a közönségnek, az eddigi visszajelzések alapján tetszik az embereknek. Nagyszerű muzsikusok játszanak rajta, például Csillag Endre, Sipeki Zoltán, Hirleman Bertalan, Zsoldos Tamás, Szabó Tamás és persze Koltay Gergő. Négy dalt a tavaly fiatalon elment Daczi Zsolt jegyez. Az ő emlékét ilyen módon is szerettem volna megörökíteni. Valóban hasonló hangulatú, mint a régi albumaim, nem olyan összetett, mint a legutóbbi Bort, bluest, békességet.

– Vagyis zenei értelemben is vissza a gyökerekhez?

– Pontosan. A gyökerek rendkívül fontosak, nélkülük nem lehet továbblépni, fejlődni. Tisztelni kell az alapokat.

– A dalok nagyon személyes hangvételűek, családja, szülei is szóba kerülnek…

– Számomra nagyon fontos a család. Ez mindennek az alapja, a szeretet, az otthon, a biztos pont. Nagyon szerető családban nőttem fel. Apám vasöntő volt, anyám dohánygyári munkás. Nagy szegénységben éltünk, de mindent igyekeztek megadni nekem, mindenben segítettek. Nagyon hálás vagyok nekik.

– Mit jelent kőbányainak lenni?

– Meghatározó élmény. Kőbányán születtem, ott nőttem fel, s egy ötéves újpalotai kitérőt leszámítva azóta is ott élek. Ez a vidék számomra a fiatalságomat, a barátaimat, a szegénységet és a „csak azért is” hozzáállást jelenti. Aki nem élt így, nem is tudja igazán, mi a blues.

– A most megjelent album címe idén esedékes hatvanadik születésnapjára is utal. Visszatekintésről, számvetésről van szó?

– Annyiban igen, hogy minden dal egy-egy kis élettörténet. Rólam szól ez a lemez is. Hatvanéves leszek idén, ilyenkor illik mérleget vonni. Bár nem érzem magam ennyi idősnek, tele vagyok energiával.

– Nagyobb szabású koncertet is ad az évforduló alkalmából?

– Igen, novemberben nagy koncertet szeretnék adni, sok vendéggel, barátokkal.

– Milyen volt ez a hatvan év?

– Hála Istennek nagyon sok örömöt, szeretetet kaptam az emberektől, és nagyon sokat segített nekem a zene. Tízéves koromban orvosi műhiba miatt elveszítettem a lábam, pedig nagyon szerettem focizni. Nem volt könnyű ezt feldolgozni, de a muzsika nagy erőt adott. A zenének köszönhetően sok csodálatos embert ismerhettem meg, Orszáczky Miklóst, Bencsik Samut, Radics Bélát, akikkel együtt muzsikálhattam. Nagy megtiszteltetés volt például, amikor Chuck Berry azt mondta, én vagyok a legfeketébb hangú fehér énekes. John Mayall, B. B. King, Jimi Hendrix mellett ő az egyik példaképem. Az én nemzedékem tényleg egy nagy generáció volt, hihetetlen rocklegendák születtek a Hobo Blues Bandtől a Beatricéig. Az akkori dalok ma is élnek, ma is szeretik őket az emberek. Voltak bántó élmények is, például annak idején azért nem akartak fellépni engedni, mert azt mondták, nem vagyok színpadképes, képernyőképes. De több a szép emlék. Magyarországon nagyon sok jó ember él. Köszönöm nekik, hogy szeretnek. A zenémmel példát akarok mutatni a hozzám hasonlóknak, akik nehéz helyzetben vannak, hogy tehetséggel, kitartással az ember bármit elérhet, akkor is, ha féllábú.

Ágoston Balázs