A legvidámabb barakk képei
Extravagánsan öltözködő fiatalok, feszülős farmer és miniszoknya. A Maxim Varietéből elcsábított gyönyörű aktmodellek, élettel teli utcák és különleges hangulatú presszók ráérős törzsközönsége. Mindez a legszürkébb Kádár-korban, amellyel furcsa ellentétet képeznek Czene Béla virtuóz színekkel megfestett képei. Az utóbbi évek egyik legizgalmasabb művészeti felfedezése a Kieselbach Galéria A valóság szerelmese – Czene Béla festészete című, 2022. július 6-ig látogatható kiállítása és Molnos Péter azonos címmel megjelent grandiózus életműkötete.
Czene Béla a két világháború között sorra aratta sikereit, képeit később nemcsak a hazai, de a nemzetközi piacon is jól el lehetett adni. Miközben a közönség rajongott virtuózan megfestett, életigenlő kompozícióiért, a kritikusok figyelmen kívül hagyták. Gyanús volt számukra ugyanis hangsúlyos figurativitása; hogy mindig az élet napfényes oldalát, az érzékiséget ábrázolta, képein nyoma sem volt a depresszív hangulatnak.
– A modern élet festője volt. Megtalálta korának legjellemzőbb élethelyzeteit, embertípusait. Nem lehet megunni. Imádom a rezzenéstelen, sokszor flegma arcú, gyönyörű modelleket a képein. Czene Béla sosem nyúlt mellé. Különösen a 60-as, 70-es években készült darabokért lelkesedem, valamennyi igazolja, hogy akkor is volt élet a szürkének mondott országban, méghozzá nem is akármilyen: voltak jól öltözött, csodálatos nők, frizurák, smink, divatozás, vágyakozás, zsongás, színes nagyváros élet, kultúra – jellemzi a festőt legnagyobb gyűjtője és rajongója, Janikovszky János, a Móra Könyvkiadó elnök-vezérigazgatója.
Főszerepben az emberi alak
Czene Béla imádott festeni, élvezte az alkotást, így szinte folyamatosan dolgozott. Az életmű hat évtizede alatt a becslések szerint mintegy 2000-2400 képet készített, amelyből jó ha ötszázat ismerünk. Öntörvényű művész volt, aki Rudnay Gyula növendékeként tanult a Képzőművészeti Főiskolán, ám hamar elfordult mesterétől, és maga mögött hagyva a főiskolát, önálló karrier építésébe kezdett. Későbbi feleségével, a szintén festőművész Hikádi Erzsébettel 1938-ban ösztöndíjat kapott a Római Magyar Akadémiára. Itt festette meg a korszak egyik programadó művét, a közel egy évszázados lappangás után csak néhány hete előkerült Nőrablás című monumentális képét, amely egyenesen a tisztítást végző restaurátortól érkezett a Kieselbach Galériába, ahol 1942 óta most először láthatja a közönség. Itáliában készült alkotásain érezhető a kortárs olasz novecento hatása, de leginkább mégis a reneszánsz klasszikus tradíció inspirálta, amiről feleségéről készített egész alakos kompozíciója és az olasznyelv-tanárról, Ferrari Noémiról festett portréja is tanúskodik.
– Ha körbenézünk a kiállításon, egyetlen csendéletet sem találunk, ami nagyon kevés festőre jellemző. Czene Bélát ugyanis az emberi alak, a figura érdekelte. A korai években bibliai, mitológiai témákat, a magyar őstörténetből vett jeleneteket ábrázolt, illetve családtagjait festette előszeretettel. Felesége nem csak a portékon tűnik fel, képeinek nőalakjai egyértelműen Hikádi Erzsébet arcvonásait viselik. Értelmezhetjük ezt akár egy sajátos szerelmi vallomásként is, miközben persze spórolásnak sem volt utolsó, hiszen a modellekért nem kellett busás árat fizetnie – meséli a kiállítás kurátora, Molnos Péter művészettörténész, a Czene-monográfia szerzője. – Észak-Erdély visszacsatolásakor aztán feleségével felfedezte magának Kalotaszeget és környékét, ahová többször is visszautazott. Ekkor festette meg azokat a kalotaszegi képeit, amelyeket az életmű legfantasztikusabb alkotásainak tartok. Az 1940-es évek csúcsidőszakát követően azonban kortársaihoz hasonlóan belefutott a szocreálba, váltania kellett: jöttek a fénykép után festett, nagyon unalmas, izzadságszagú csoportkompozíciók.
A „dolce vita” képei
Amikor aztán az 1950-es végén enyhült a személyi kultusz és megkezdődött a lassú átmenet, az addig csak kis méretű vázlatokon megjelenő aktok váltak a Czene-képek legnépszerűbb témájává. És szép lassan kialakult az az új, csak rá jellemző festői világ, amelynek középpontjában a modern városi ember hétköznapjai, jellegzetes színterei és a reneszánsz ihletésű, mégis modernizált női szépségek állnak.
– Czenének nagyon jó radarja volt arra, hogy mik is egy adott kor jellemző helyei, figurái, tárgyai, amelyek esszenciálisan magukba sűrítik a kor hangulatát ráadásul úgy, hogy az idő majd igazolja is.
Tökéletesen ábrázolta azt a persze jelentős részben hamis illúziókra épülő, de sokakban őszinte nosztalgiával vegyülő életérzést, amelyet manapság egyszerűen csak „retrónak” nevezünk, és amely ma olyan hívószó, amivel mindent el lehet adni. Azokat is megfogja, akik nem éltek benne. A képeket nézve nem a szürke szocializmus jut eszünkbe, hiszen alkotásain a kor tipikus hajviseletei, ruhadarabjai és tárgyai jelennek meg a magasra tupírozott hajkoronától a Sassoon-frizuráig, a miniszoknyától a feszülős farmerig, a neonreklámtól a 60-as, 70-es évek ikonikus slágertermékéig, az Autopress kávéfőzőig – jellemzi azt a „dolce vita” életérzést Molnos Péter, amelynek elemei az 1960-as évek közepétől a Czene brand szerves részét alkották.
Időtlen szépségek
Míg az 1930-as években festett képeinek nőalakjai a felesége arcvonásait viselik, addig erre az időszakra felépített maga köré egy olyan időtlen szépségű modellcsapatot, akik bár a kor hangulatát tükrözik, mégis kortalanok. A művész unokája, a szintén festő Czene Márta a következőképpen emlékszik vissza nagyapja modelljeire: „Volt közöttük az Újpesti Cérnagyárban dolgozó fiatal nő, stewardess, kalauznő, majd a 80-as, 90-es években főleg a Maxim Varieté táncosai… […] Az is előfordult, hogy nagyanyámmal együtt megszólítottak valakit, aki megtetszett nekik, hogy szívesen megfestenék.” Noha a magyar művészettörténet-írás eddig soha nem foglalkozott a modellekkel, Molnos Péter most kísérletet tett rá, és legalább tíz Czene-modellt tudott is azonosítani. Ezek egyike volt az a fiatal stewardess, akinek palesztin utasokat szállító Malév-gépét feltehetően a szír vagy az izraeli hadsereg lőtte le 1975. szeptember 30-án. A repülő a Földközi-tengerbe zuhant, utasai valamennyien életüket vesztették.
– Az én szememben Czene Béla festészete olyan, mint egy jól megcsinált közönségfilm: ha helyén van kezelve, ha nem tévesztjük össze a filmtörténet megrendítő, drámai alkotásaival, ha nem ezek erényeit kérjük rajta számon, akkor önfeledten belemerülhetünk és örömöt találunk benne. Egyet nem tehetünk vele: nem feledkezhetünk meg róla; helyet kell adnunk neki a magyar festészet történetében – foglalja össze Czene Béla művészetének lényegét Kieselbach Tamás, akinek galériájában július 6-ig mindenki átélheti azt a legvidámabb barakkra jellemző korhangulatot, amelyet a korszak legnagyobb műveinél és művészeinél hiába keresünk.
Képek a padlásról
Czene Béla főbb műveinek jelentős része sokáig ismeretlen volt a művészettörténészek előtt. A képek ugyanis csaknem négy évtizedig érintetlenül pihentek a művész lakásának padlásán. A család tudott ugyan róluk, de abban a hitben élt, hogy azért kerültek oda száműzetésbe, mert Czene Béla nem volt megelégedve velük.
– Mindig unszoltam Gábort, a művész fiát, hogy ennek ellenére mégiscsak szeretnénk látni ezeket a képeket. Nem egészen egy évvel ezelőtt aztán Janikovszky Jánossal együtt felengedett minket a padlásra, ahol hatalmas polcokat találtunk, rajtuk 60-80, még Czene Béla életében odatett képpel. Olyan porréteget, ami rájuk rakódott, még életemben nem láttam! Némelyiken ujjnyi vastagon állt a por, de ezt leszámítva tökéletes állapotban voltak. Amikor kezünkben a tollseprűvel sorra húztuk elő a festményeket, egyszerre káromkodtunk és örömködtünk – emlékszik vissza Molnos Péter a képek előkerülésének pillanatára. – Kiderült ugyanis, hogy a legtöbbjük azért került fel a padlásra, mert Czene Béla nem akarta őket eladni, így szerette volna megőrizni az életmű legjobb darabjait. 1999-ben azonban meghalt, és mindez feledésbe merült.
A képeket azóta megtisztították, szerepelnek a könyvben, és láthatjuk őket a Kieselbach Galéria falain is.