A lehető világok legszebbike

– Több mint 200 milliárd forintot meghaladó költéssel rekordévet fog zárni a magyar filmipar 2021-ben. Ez mit jelent pontosan?

– Óriási eredmény, hogy a hazai film­ipar volumene a világjárvány ellenére is növekszik. A Magyarországon filmgyártásra elköltött pénzt regisztrálnia kell a külföldi és a magyar produkcióknak egyaránt a filmes adókedvezmény igénybevételéhez. Nálunk jelenleg harmincszázalékos az ágazati adó-visszatérítés mértéke, de vannak olyan európai országok, például Románia és Málta, ahol még ennél is több, harmincöt, illetve negyven százalék.

– Hogyhogy nem oda mennek inkább a világ filmesei?

– A mi adókedvezmény-rendszerünk abban egyedülálló, hogy elsőként vezettük be a régióban, majdnem húsz évvel ezelőtt, és felülről nyitott a kassza; a legtöbb országban egy fix összeg fölé nem lehet menni. De ez természetesen csak az egyik lába annak, amiért olyan népszerű Magyarország mint filmgyártó bázis. Néhány évvel ezelőtt még Prágával versenyeztünk e téren, ma viszont jóval előrébb vagyunk a cseheknél; elsők vagyunk a kontinentális Európában.

– És mi a másik láb?

– A fantasztikusan gazdag természeti és épített örökségünk. Csodálatos tájaink vannak, városaink, kastélyaink; nagyon gazdag látványvilágokat lehet nálunk könnyen elővarázsolni. A harmadik fontos összetevő a magyar mentalitás, amit persze nehéz kimutatni, kiszámolni, hogy mennyi pénzt hoz a konyhára, de hoz: a külföldi filmesek nem győzik dicsérni a magyar vendégszeretetet, a stábban részt vevő hazai szakemberek alázatos, profi munkáját, a magyarországi produkciós irodák felkészültségét és a biztonságot. Komoly tényező a magyar film százhúsz éves tradíciója is; kevés országban gyűlt fel ennyi tudás, tapasztalat, ahogyan azt a nemrégiben a Ludwig Múzeumban rendezett nagyszabású kiállításunkon sikerült először egyben bemutatni. Nemrég itt volt John Travolta, aki a nálunk forgató lányát látogatta meg. Meghívtam, hogy nézze meg a Nagylátószög − 120 éves a magyar film című tárlatot, és le volt nyűgözve. Megdöbbent, hogy egy ilyen kis országban ilyen magas színvonalon gyártanak filmet a XX. század hajnala óta. Itt szeretném megköszönni mindezzel kapcsolatban a kormányzat támogató hozzáállását. A döntéshozók a mozgóképipart szerencsénkre stratégiai ágazatként kezelik, hisz jelentős bevételt termel közvetlenül, és közvetve is óriási hasznot hoz – nagyban hozzájárul Magyarország, a magyar tehetség és kreativitás nemzetközi láthatóságához.

– Ezt a fajta, a profitra is koncentráló, nagyban való gondolkodást hogyan lehetne tovább erősíteni?

– Bőven van még tennivalónk. Ahhoz, hogy folyamatosan új produkciókat tudjunk létrehozni, a rekordmértékű állami támogatás mellett – ne feledjük, korábban sosem volt ennyi pénz magyar filmekre – további források bevonása szükséges. A forgalmazás általában nagyon rossz állapotban van Európában, a bevételt viszont az hozza, hogy egy-egy alkotást hány helyre – mozi, televízió, streamingcsatornák – lehet eladni. Ebben a szegmensben régóta Hollywood és az Egyesült Államok viszi a prímet, és nemcsak rengeteg pénzt keresnek vele, hanem a mozgóképeiken keresztül világszerte reklámozzák és követendővé teszik az értékrendjüket és életstílusukat. Közben meg mi itt vagyunk Európában, elképesztő kulturális gazdagságban, több ezer évre visszamenőleg, és nem tudjuk elérni, hogy az európai produktumok legalább ugyanolyan feltételekkel indulhassanak, mint az amerikai versenytársaik. Ne adj’ isten némi versenyelőnyhöz is jussanak: egy kis protekcionizmussal azt is ki lehetne jelölni, hogy nekünk fontos az európai életforma, és szeretnénk, ha meg is tudnánk mutatni minél több fórumon. A mozgóképnek ebben óriási szerepe lehetne, hiszen elképesztő befolyásuk van szinte minden generációra, a filmek fennmaradnak, és évtizedek múlva az unokáink majd ezekből látják, hogyan éltünk, gondolkodtunk, éreztünk mondjuk mi a XXI. század első harmadában.

– Ha lesz még egyáltalán, aki nézze őket.

– Ha arra gondol, szerintem a Föld, az emberiség megmaradása is végső soron kulturális kérdés. Sokat beszélnek ma a szakemberek és laikusok is a fenntartható fejlődésről mint a jövő zálogáról. Ez elvileg három lábon áll: a természetet, a gazdaságot és a társadalmat milyen állapotban adjuk át az utókornak. A társadalomnak pedig meghatározó része a kultúra. Azt gondolom, az első kettő is az. Ha a gyerekek olyan közegben nőnek fel, amelyben érték a környezet védelme és a gazdaság megfelelő működtetése, akkor fogunk csak túlélni. Vagyis ki merem jelenteni, hogy a fenntartható fejlődés kulturális kérdés is egyben. A mozgóképáradatot előállító filmipar pedig manapság a kultúra legerősebb hordozója, közvetítője lett a világon, így muszáj különösen odafigyelni rá.

– De hogyan is lehetne Európának vagy a magyar filmeseknek Hollywooddal versenyezni, a Netflixről és az HBO GO-ról már nem is beszélve?

– Tavaly novemberben elindítottuk a magyar filmkincset bemutató streamingplatformot, a Filmiót, amelyen régi magyar filmek kiváló minőségben felújítva, és új premierek is láthatók; a kínálat és az extra tartalmak folyamatosan bővülnek, ma már négyszázhoz közelít a filmek száma. De nem szeretném megkerülni a kérdést, tény, hogy bőven van még mit tanulnunk az amerikaiaktól. A forgalmazás és a promóció újragondolásán kívül nagyon jó volna ellesni tőlük például a hőscsinálás mikéntjét, elképesztően jó érzékük van hozzá. Hiába tobzódik Euró­pa a valódi hősökben, a görög–római mitológiától kezdve a királyokon át a hadvezérekig, ez a téma teljesen háttérbe szorult a film­gyár­tá­sunk­ban. Az amerikaiak ezzel szemben mesterséges mitológiát gyártanak, gondoljunk csak a DC- és Marvel-univerzumra. Szoktam is mondani az amerikai barátaimnak, hogy amit ti fantasyban adtok elő, nálunk az a realitás. Nem tudtok olyan királydrámát írni, olyan történeteket, amelyek a valóságban, az angol vagy akár a magyar királyságban ne játszódtak volna le. És itt nemcsak a gyilkolásról, árulásról beszélek, hanem a szépről, a nemesről, a jóról is. Ez utóbbiakról mindig elfelejtünk említést tenni, pedig jó volna átadni a fiataloknak azt a szemléletet is, amely nem csupán a félelmet, a rémületet, a negatívumot állítja a fókuszba, hanem a világ fénylő pontjait, szépségeit is. Hogy akarjuk megmenteni magunkat, a földünket, ha nem arról beszélünk, hogy ez a világ a lehető világok legszebbike?

– Hurráoptimizmus a cinizmus korában?

– Egyáltalán nem. De az biztos, hogy a kudarcokról, a nemzeti tragédiákról is lehetne másként beszélni a hosszú évtizedek óta nálunk megszokottnál. Ezt szintén az amerikaiak bizonyították be sokszor; Pearl Harborról, ami az ő legnagyobb katonai bukásuk, csináltak például olyan filmet, amelynek a végén a néző azt mondja, igen, érdemes amerikainak lenni. Mi pedig még ma is Mohácson kesergünk ahelyett, hogy mondjuk a történészekre támaszkodva bemutatnánk azt a lehetetlen küldetést, amelyet II. Lajos hitből és királyi kötelességtudatból reménytelenül felvállalt. Hiába jött utána a százötven éves török uralom, ő egy hős volt, mégis csak annyi maradt meg az alakjából, hogy menekülés közben belefulladt a Csele-patakba. Az ehhez hasonló történeteket kellene végre feldolgozni, és ezt a mozgókép tudja legátélhetőbben megtenni. A gyerekek ráadásul a filmek által átélhetik a történelmet, és rájöhetnek, hogy nem csak unalmas szövegek, száraz tények és évszámok összessége. Számtalan mozi és sorozat, többek közt a Tudorok vagy Borgiák már megmutatta, hogy ez működik.

– A hírek szerint nálunk is a történelmi filmek gyártása lesz a fő csapásirány a jövőben, élén a zászlóshajó, tízrészesre tervezett Hunyadi-sorozattal, illetve egész estés filmmel. Ez nagyon drága műfaj, a magyar piac még tizenötmillió nézővel számolva is viszonylag kicsi, honnan lesz elég pénz, hogy az eredmény komolyan vehető legyen?

– Az egyik legkomolyabb európai forgalmazó, a Babilon Berlin- és a Gomorra-sorozatokat is képviselő Beta Cinema szállt be a filmbe, ami garantálja, hogy Európa-, sőt reményeink szerint világszerte bemutatják majd. Hunyadi János ugyanis nemcsak elképesztően érdekes személyiség volt izgalmas életúttal, de példaértékű, amilyen karizmatikus módon, mély hittel védelmezte a keresztény Európát – ez nem csak a mi történetünk. A XV. század pedig eleve gyönyörű korszak, a művészetekben, életstílusban megjelenő reneszánsszal, ami soha nem volt még méltón megmutatva magyar filmen. Ha jól sikerül a sorozat, ezután az emberek így fogják elképzelni az akkori világot.

– Augusztus végén bejelentették azt is, hogy a Nemzeti Filmintézet nagyszabású stúdiófejlesztésbe kezd 42 milliárd forint kormányzati támogatásból. Ennek keretében a fóti gyártókapacitás csaknem ötszörösére bővül, és külön stúdiókat kap az eddig a külföldi bérmunkák miatt e szempontból hátrányban lévő magyar filmgyártás. Ezzel egy csapásra megoldódik minden?

– Természetesen nem. Az oktatásban is bőven van lemaradásunk, jelenleg óriási a hiány filmes szakemberekből. Ez nem csupán az úgynevezett szervizszolgáltatásokra vonatkozik, ahol már sok jó világosító, kameraman, úgynevezett vonal alatti szakember van, mégis több kellene, hanem a szektor egészére igaz. Vonal felettiekből, ami a kreatív stábot jelenti, pedig még inkább. Például nagyon kevés a jó forgatókönyvírónk. Holott ennek a mesterségnek taníthatók a fogásai, kész angolszász receptek vannak arra, hogy mitől jó, működőképes egy szkript. Az angolszász kultúrában a dramaturgia Shakespeare óta folyamatosan fejlődő iparág, nem véletlen, hogy egy dokumentumfilmet is olyan izgalmasan tudnak felépíteni, hogy lerágja a néző a tíz körmét. Ugyanígy meg kellene erősítenünk a producerképzésünket, illetve azon is el lehetne gondolkodni, hogy a filmszínészképzés hogyan épülhetne be jobban az általános egyetemi színészoktatásba.

– És hogyan találhatjuk meg újra a saját karakterünket? Az 1950–60-as években Cannes-ban például tobzódtak a magyar rendezők, Fábri Zoltán, Makk Károly, Jancsó Miklós és még sorolhatnánk. Visszatérhet még ez nagy korszak?

– A fesztivál, az egy másik kérdés, sajnos a forgalmazás tekintetében már régen nincs akkora jelentőségük sem a szakma, sem a közönség körében, mint évtizedekkel ezelőtt. A hetvenes években még nagy szerepük volt a nézettség szempontjából. Ha egy alkotás mondjuk Arany Pálmát nyert, biztosan sokan megvették, és sokan meg is nézték. Ma ez már koránt sincs így. Azért sem, mert a fesztiválok zsűrije nagy részben átalakult, politikailag erősen befolyásoltak, gyakran olyan alkotók kapják a díjakat, akik bizonyos, éppen divatos üzeneteket közvetítenek. Vagyis több okból sem érzi azt az ember, hogy cannes-i vagy velencei díjnyertes mozira azonnal rohanni kellene jegyet venni.

– Ez a szerzői és közönségfilmekre is igaz?

– Én soha nem hittem ezek szétválasztásában. A képlet egyszerű: jó filmet kell csinálni a felvállalt kategóriában. Lehet az bármilyen zsánerfilm, krimi, vígjáték, thriller, horror, romantikus komédia, de akkor igenis teljesítse a műfaji kritériumokat: féljek, nevessek, hatódjak meg stb. Persze lehet műfaji kategóriákba be nem sorolható szerzői filmet csinálni, ha valakinek olyan erős a személyisége, hogy a saját történetével mindenkit lenyűgöz, és ez ugyanúgy támogatandó. A címkézés viszont így is, úgy is felesleges. Például egy Fellini-film mi volt? Közönség- vagy művészfilm? Mindkettő. Olyan erős karaktere volt a mesternek, hogy azt a közönség is imádta, és olyan rétegei voltak a műveinek, hogy mindenki számára volt bennük találó üzenet. A mozgóképnek ez a lényege, varázsa: kapunk valamit, amit magunkkal viszünk, amitől többek leszünk.

– Ha már a zsánerfilmeket említette, az utóbbi néhány évben mintha bátrabban kísérleteznének a hazai alkotók, készült fekete komédia, űr sci-fi, thriller, krimi, horror, karácsonyi vígjáték, sőt családi zenés film is. Ez is cél, minél jobban bővíteni a palettát?

– Igen. És a zsánerfilmeknek azért bőven vannak előzményei itthon. Ha csak a hatvanas-hetvenes évek hazai termését megnézzük, olyan gazdag, hogy éppen azért nem emlékszünk a zsánerfilmekre, mert a szerzői munka jóval kevesebb volt, ezért inkább azok maradtak meg különlegességként az emberek fejében. Rengeteg gyerekeknek szóló televíziós sorozat, tévéjáték és egész estés film született például akkoriban. Olyan színes volt a kínálat, hogy még egy Tenkes kapitánya vagy az 1969-ben induló Mézga család is belefért. Utóbbi fantasztikusan bájos, magyar karakterű sorozat volt, egy nagyon érdekes science-fiction vonallal, és nem is akart többnek mutatkozni, mint ami, pláne nem akart Disneybb lenni a Disneynél.

– Ma már azért ez kevés lenne a globális versenyben.

– Nagy feladat felvenni a kesztyűt. Sokan türelmetlenkednek is, de az azért könnyen belátható, hogy nem lesz varázsütésre minden magyar alkotásnak ugyanannyi nézője, mint egy hollywoodi szuperprodukciónak. Idáig eljutni hosszú folyamat, látjuk, hány ponton kell egyszerre építkeznünk, miközben állandó kapcsolatot tartunk Európával és Holly­wooddal egyaránt. Ezt tettük a Covid alatt is, állandóan üzentünk a legbefolyásosabb filmes szaklapokban, újságokban, hogy bárki jöhet hozzánk forgatni, mert olyan, a világon egyedülálló szabályozást dolgoztunk ki, hogy biztonsággal megtehetik. És a szavaink csodálatos módon célba értek. Sokan, akik első ijedtségükben hazarohantak, hamar visszajöttek, és befejezték a projektjeiket. Így készült el például a korlátozások alatt a Dűne, ami azóta világsiker lett, a magyar kreatív szakemberek, díszlettervezők, -készítők fantasztikus munkájának is köszönhetően. Ha csak a stáblista egy részét nézzük, könnyen hihetnénk, hogy magyar film.

– Az épülő, szélesedő rendszerben azonban nem mindenki találja a helyét, a rendszerváltás óta legnézettebb öt magyar mozit, köztük a Valami Amerika első részét, a Kincsemet vagy nemrégiben a Toxikomát jegyző Herendi Gábor számos fórumon elmondta, évek óta nem jut állami filmtámogatáshoz, a beadott forgatókönyv-pályázatai rendre elbuknak még a gyártási folyamat megkezdése előtt. Szerinte ő, ahogyan néhány másik neves kollégája is, politikai okokból nem kap lehetőséget, hiába bizonyítottak már korábban.

– Herendi Gábor közönségsikerei vitathatatlanok, de várjuk azt az új forgatókönyvét, amit támogatni tudunk. Óriási a felelősségünk abban, hogy az államtól kapott évi büdzséből, amely jelenleg tízmilliárd forint mozifilmekre, hétmilliárd televíziós produkciókra és sorozatokra, melyik projekteket támogatjuk. A forgatókönyvekről és a kidolgozott filmtervekről ötfős bizottság dönt, olyan szempontokat is figyelembe véve, mint hogy mi hiányzik még arról a bizonyos zsánerfilmes palettáról, és mi kezd túltengeni. Nyilván akármilyen filmtámogatási rendszer lesz Magyarországon, mindig akadnak majd elégedett nyertesek és elégedetlen elutasítottak.