– Korábban többször elmondta, hogy Huszárik Zoltán filmje nagy hatással volt önre, de dalt eddig nem írt Szindbádról. Miért vált most aktuálissá?

– Krúdy Gyula figurái, írásai kamaszkorom óta közel állnak hozzám. Az életére jellemző sajátos kettősség, ha más formában is, de jelen van az én sorsomban is: ő egyszerre volt országosan körülrajongott író és elszegényedett, hétköznapi ember, jómagam a családapa és a rockénekes szerep közt lavírozom. A Szindbád dala nem akar időszerű lenni, ugyanúgy aktuális lett volna tíz évvel ezelőtt, mint tíz év múlva lehetne.

– Őszre ígért új albumának ez a kislemez, a Szindbád dala az előhírnöke. Miért ezt a dalt választotta?

– Tíz új számot írtam meg eddig, ez volt az első, amit megmutattam a zenésztársaimnak. Egyszerű, nyers, letisztult dal, erre a koncepcióra épül az egész idei turnénk. A koncertsorozat előadásain két új dalt játszunk, míg a repertoár többi darabját ennek a hangulatnak a jegyében hangszereljük át.

– Vagyis, ahogy megszokhattuk, új turné, új stílus?

– Magyarországon általános gyakorlat, hogy ha egy előadó talál egy sikeres megszólalási formát, ahhoz foggal-körömmel ragaszkodik. Ezért terpesztenek ugyanabban a bőrgatyában évtizedekig. Értem az okát, de jómagam teljesen másképpen működöm. Elképzelhetetlennek tartom azt is, hogy évente százötven fellépésem legyen: számomra minden koncert ünnep, de ennyiszer nem lehet ünnepelni.

– Egész munkásságára jellemző volt, hogy a zenei stílus rendre változott, mégis van egyfajta folyamatosság is a dalaiban. A rendszerkritika éppúgy jelen volt az 1984 című számban, amikor a Bonanza Banzai-jal Orwell gondolatait zenésítették meg, mint később A bosszú népében, vagy tavaly a Gumicukorban.

– Örülök, ha érzékelhető némi következetesség a munkámban. Abban bízom, hogy a közönség figyelmét is ébren tartja a folyamatos formai változás, de közben mindenki számára érzékelhető, hogy a lényeg nem változik, függetlenül attól, hogy elektronikus zenei környezetben, rockverzióban, vonósokkal vagy egy szál zongora kíséretében szólal meg. Számomra a hangszerelés csak a csomagolóanyag. Aki fogékony rá, irodalmi és filmes utalásokat is felfedezhet a szövegekben, de ez nem szükséges ahhoz, hogy valaki örömet találjon ezekben a dalokban. A Majom a ketrecben zongorakísérettel sem szól másról, mint metálverzióban: mindkettőt kipróbáltuk.

– Mi dönti el, hogy éppen mi a „csomagolóanyag”?

– Hangulat és koncepció kérdése. Szeretnénk, ha nem válna rutinszerűvé a koncertezés, és nem válnánk önmagunk számára sem unalmassá. Ahhoz, hogy jó produkciót állítsunk színpadra, nekünk is élveznünk kell a játékot, fontos, hogy számunkra is legyen benne izgalom, várakozás. Az elmúlt két idényben elegáns, ülős koncertekkel léptünk a közönség elé, így adja magát, hogy most egy rockkoncerttel kell robbantani, nagyobb hangerővel, egyszerű gitárriffekkel. A szmokingos fellépéseket megelőző évben is csörömpöltünk, igaz, vonósok és énekkar is kísérte a dörgedelmeket, de azok után valami csendesebbre, visszafogottabbra vágyott az ember. Mindez azért is izgalmas feladat, mert a slágereket itt is, ott is játsszuk, ezért minden egyes váltásnál át kell hangszerelni őket. Ez sokszor nehezebb, mint új dalt írni.

– Szóval, miközben feleségével a negyedik gyermeküket várják, ön ismét egy dübörgős turnéra készül…

– Ez a kettősség csak úgy működik, ha egyrészt az ember durván beosztja az idejét, másrészt támogatja a családja. A napirend nem sok romantikát enged: fél hetes kelés, iskolafuvar, délutánig interjúk, szervezés, a produkció gazdasági és művészeti ügyeinek intézése, adminisztráció. Esténként pedig szigorú próbarend szerint készülünk a zenekarral a május 22-én induló turnénkra.

– Mikor születnek a dalok?

– Szerencsés esetben este tíz és éjjel kettő között tudok a munkám lényegi részével foglalkozni. De tízből kilencszer ilyenkor is csak üveges szemmel nézem a jegyzetfüzetet vagy a képernyőt: a múzsát nem érdekli, mikor érek rá.

– Milyen munka zajlik most az Ákos-stúdióban?

– Az őszre tervezett új stúdióalbum dalain dolgozom, hangszerelési-szövegírási fázisban van a legtöbb szerzemény, de néhányhoz a végső felvételek és a keverés is készül. Időközben egy újabb hangoskönyv felvételei is nálunk zajlanak: Szigethy Gábor irodalomtörténész rendezésében nagyszerű színészek, Kubik Anna és Blaskó Péter mellett szerepelhetek egy Bencés humor című kiadványon. Igazi jutalom az ilyen munka.

– A közelmúltban egy magát nemzeti radikálisnak tartó zenész önt kozmopolitának, zenéjét pedig multikultinak nevezte. Korábban éppen hogy jobboldalinak skatulyázták be…

– Van véleményem a világ, az ország történéseiről, és ha valaki megkérdez, akkor elmondom. Eközben sosem gondolkodom azon, hogy jaj, ezért mit fognak szólni. Humoros az ilyen izmozás, biztosan nem rólam, de valószínűleg nem is nekem szól ez a frusztrált üzenet. Ha jobbról és balról is piszkálják az embert, akkor általában valamit jól csinál.

– Egyesek viszont azt mondják, egy zenész ne politizáljon. Énekeljen inkább a nőkről, a bulikról, a szerelemről.

– Ez lejárt lemez, kádárista szöveg, rémesen unalmas már. Annyira belénk ivódott, hogy „csendben kell maradni,” hogy egymást pisszegjük le, ha valaki meg mer szólalni. Jó lenne, ha végre elfogadnánk: mindenkinek lehet véleménye, s minden vélemény annyit ér, amennyit a mögötte álló emberi teljesítmény. Nem mondom, hogy kedvemre való, ha félreértik vagy szándékosan félremagyarázzák a dalaimat, nyilatkozataimat, de mindez nem befolyásolja, hogy mit gondoljak. A rockzene általában, hasonlóan a népzenéhez, az alapvető emberi problémákról szól, életről, halálról, szerelemről, a világ dolgairól. Ez a műfaj lehet éppolyan fontos és értékes, mint az irodalom vagy a képzőművészet, ha az elkövető érvényesen és másokat megérintve beszél arról, ami valóban foglalkoztatja. Aki a vitákra és a mindig okosabb bírálókra koncentrál, hamar célt téveszt.

Bándy Péter